Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1872

8 hullámhossz távol mellett pedig a csipkék teljesen födték egymást. Ily módon meghatároztam a resonator távolításának vonalán, három egész hullámhossznyira a légrészecskék rezgési állapotait. Ekkor a resonatort oly távol tartottam a síptól, hogy csipkéi a másik csipkesor közeinek épen közepére estek s azután megkerültem vele több irányban az orgonasípot jól vigyázva, hogy ezalatt a lángcsipkék kölcsönös állásukat meg ne változtassák. Eképen sikerült az orgonasíp hanghullámának felületét, alakját meghatároznom. A hullámalakját ez esetben közelítőleg kerülékdednek (ellipsoid) találtam, melynek gyúpontjait a síp végpontjai képezék. Alig lehetett reám nézve valami megnyugtatóbb és örvendetesebb, mint látni, mily szépen lehetett ily módon a hullámfelületet szemléltetnem Ily bizonyítékok, ily kézzelfogható szemléltetés után bizonyára nyoma sem marad a tanulókban azon kételyeknek, melyeket a hanghullámok terjedése iránt közönségesen táplálnak magokban." Mayer e kísérletének elméleti jelentőségét nem lehet eléggé kiemelni, mert ez által több igen fontos kérdés kísérleti megoldása vált lehetővé, melyek eddig a kísérletek hatáskörén kivül állóknak tartattak; ami pedig a gyakorlati szempontot illeti, miután képesek vagyunk már bármely hanghullám felületét meghatározni: kitudja, vájjon efféle meghatározások nem lesznek-e idővel pl. nyilvános termek építésénél az acustica szempontjából értékesíthetők? . . . Nem kevésbbé fontos és egyszerű végre Mayer kisérlete a hanghullámok viszonylagos erősségének meghatározására vonatkozólag is.*) Ha két hanghullám találkozási helyén a közeg-részecskék e találkozás következtében nyugvásba jőnek, akkor világos, hogy ott a nyugvást a hullámok ellenkező irányú s egyenlő erősségű rezgése hozza létre. Ez azon elv, melynek alapján Mayer az egyenlő magasságú hangok viszonylagos erősségét következő módon határozza meg: Két hangforrást, melyek ugyanazon hangot állandó, de nem egyeidő erővel adják, helyezzünk el a szabadban (vagy egymással közlekedő két szomszéd-szobában, melyeknek falai a hangot vissza nem verő anyaggal vannak bevonva) s állítsunk közéjök a hangot vissza nem verő válaszfalat, átellenökbe pedig két megfelelő resonatoat. A resonatorok szűkebb csücskére erősítsünk egyenlő hosszúságú, erős kautsukcsőveket; ezeknek szabad végeit pedig erősítsük rá valamely kétágú villaalakú cső ágaira, melynek nyele egy König-féle hangelemző szelencével van összekötve. Ha most megszólaltatjuk az egyik hangfoi-rást, akkor a neki megfelelő láng képe a forgó tükörben — mint tudva van — csipkés fény szalaghoz hasonlít. Ha pedig mindkét hangszert szólaltatjuk és a villaalakú cső nyelében találkozó hullámaik egyenlő erősek, de ellenkező rezgési állapotúak, akkor a szelence hártyája mellett a légben teljes nyugalom áll be, a hártya nem mozdul: a láng nyugodtan ég s képe a forgó tükörben sima szélű fényszalagnak látszik. Távolítsuk tehát az erősebb hangforrástól a resonatort mindaddig, mig a lángkép csipkéi el nem tűnnek. Ekkor a szelence hártyája mellett s (miután ettől a resonatorokig egyenlő hosszúságú csövek vezetnek) a resonatorokban is a két hang hullámai *) Naturforscher, VI. J. No. 15. 12. April 1873,