Századok – 2024
2024 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Mitrovits Miklós (szerk.): Lengyelkérdés Magyarországon az első világháborúban (Anka László)
TÖRTÉNETI IRODALOM lés szempontjait is. Az egyik meghatározó körülmény az volt, hogy a lengyel államiság helyreállításának világháborús előzményei és a korabeli magyar hozzáállás szinte teljesen ismeretlen a magyar közemlékezetben és a történelemtudomány világában is. Ezt követi A lengyelkérdés a magyar belpolitikában az első világháború alatt című bevezető tanulmány, amelyben Mitrovits strukturáltan, olvasmányos stílusban vázolta fel azokat a viszonyokat (lengyel célkitűzések és programok, nemzetközi kontextus, magyar kormányzati, pártpolitikai és társadalmi hozzáállás), amelyek hatására napirendre került hazánkban a kérdés. Ezt a bevezető egységet követik - blokkokba rendezetten - a korabeli források. Az első blokk a Magyar vármegyék és városok határozatai a lengyel függetlenség megteremtése ügyében címet viseli. Itt találkozhatunk a Nyáry Albert báró vezette Magyar—Lengyel Egyesület két, 1915. augusztusi felhívásával, amelyekben az egyesület a magyar politikai és társadalmi nyilvánosság elé lépett. A felhívásra csupán tizenegy vármegye törvényhatósági bizottsága és három város reagált felirat és határozat útján. A bevezető tanulmányból kiderül, Tisza István a főispánok által igyekezett a kezdeményezést elfojtani („ismert tapintatoddal megfelelően irányítani szíveskedjél” - 108.), a számokból pedig láthatjuk, a miniszterelnök sikerrel járt. A források második tematikai egységéből (A magyar kormány hivatalos álláspontja) részletesen is megismerhetjük az Osztrák-Magyar Monarchia erős emberének számító Tisza István és minisztereinek — Balogh Jenő, Ghillányi Imre, Harkányi János, Hazai Samu, Jankovich Béla, Roszner Ervin, Sándor János és Teleszky János - véleményét a lengyelkérdésben. A háborús kabinet elképzeléseinek ilyen részletekbe menő bemutatása mindenképpen helyénvaló, hiszen világháborús győzelem esetén az ő pragmatikus véleményük számított volna és nem a „lengyel, magyar két jó barát” hagyomány húrjait pengető egyesületek és publicisták elképzelései. A harmadik fejezetegyüttes (Parlamenti felszólalások) a lengyelkérdés négy éven át elhúzódó képviselőházi vitájához hozzászóló - és bekiabáló - politikusok véleményét tárja az olvasó elé. Az egyes felszólalókat sajnos nem mutatja be a szerkesztő, miközben a lábjegyzetekből megtudhatjuk, hogy az aznapi ülés kiknek az elnöklete alatt zajlott le, és a magyar királyi kormány mely miniszterei voltak jelen. Ez utóbbi információközlések feleslegesek, fontosabb lett volna, hogy a felszólaló személyéről kapjon tájékoztatást a laikus olvasó. Célkitűzéseket, kritikákat, programokat, vágyakat mindig emberek fogalmaznak meg, az ő szájukból hangzanak el. Ez alapján nem tűnik szerencsésnek, hogy a tartalomjegyzékben a lengyelkérdés parlamenti vitájából kiemelt felszólalásokat a képviselőházi ülések sorszámával jelölte meg a szerkesztő. Helyesebb lett volna a hozzászólók nevével jelölni a kiválasztott beszédeket, igaz - és nyilván ez dominált a szerkesztésnél -, ezáltal a tartalomjegyzék terjedelme nőtt volna meg. A Cikkek, tanulmányok című egységben kapott szót a korabeli, formális politikai világon túli társadalom. A politikusi állásfoglalások mellett ugyanis a lengyelkérdés ismert magyar agitátorainak, napilapok névtelen publicistáinak írásai is helyet kaptak ebben a fejezetben. Néhány iromány szerzőjének (például Szász Zoltán, Magyar Lajos) személye bemutatás nélkül maradt, míg mások esetében kiderül a lábjegyzetből, ki az író. Mitrovits Miklós eltérő műfajú, példányszámú és értékű sajtótermékekből gyűjtötte össze a szöveggyűjtemény számára ezeket a forrásokat, olvasóként nehéz megítélni, hogy például a Zászlónk című lap 1916-ban milyen súllyal volt jelen a hazai sajtóéletben, mely csoportjait és hány százalékát érte el az újságolvasó társadalomnak. Meg kell említeni, hogy az itt vizsgált kötet - a szűkén vett témáján túl - fontos ismereteket közvetít a vizsgált korszakról. Mitrovits bevezető tanulmányában és a Tisza Istvántól származó dokumentumok lábjegyzeteiben azt a - történelemtudomány számára egyébként jól ismert - 190
