Századok – 2024
2024 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Mitrovits Miklós (szerk.): Lengyelkérdés Magyarországon az első világháborúban (Anka László)
TÖRTÉNETI IRODALOM tényt is megerősíti, hogy a szövetséges németek mellett - annyi más kérdéshez hasonlóan - ebben a kérdésben sem számított egyenrangú partnernek a Monarchia. Tisza István számára a kiegyezés politikai rendszere érinthetetlennek számított, így azt is fontosnak tartotta, hogy a dualizmus belső egyensúlya ne billenjen el a rovásunkra, például azzal, hogy a birodalom népessége — a központi hatalmak győzelme esetén — nyolcmillió lengyel alattvalóval bővül. így a magyar szupremácia védelmében a magyar miniszterelnök nem feltétlenül volt érdekelt a Monarchia területi gyarapodásában. A szöveggyűjteményből azonban kiderül, és az újdonság erejével hathat, hogy Tisza István elképzelhetőnek tartotta volna, hogy Bosznia és Dalmácia területével növelje Magyarország territóriumát és súlyát a Habsburg birodalmon belül (a Magyar Királyságon belüli nemzeti szupremácia veszélyeztetése nélkül), még úgy is, hogy a kormányzat magára vállalja e tartományok minden etnikai, gazdasági, szociális és vallási problémáját. A kötet arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az első világháború volt az első modern propagandaháború. A központi hatalmak az antanttal szemben a lengyelkérdés tekintetében is elvesztették ezt a küzdelmet, amikor nem mondtak le a leendő lengyel állam javára a korábbi századokban megszerzett területeikről, és az úgynevezett „kenyérbékében” az ukránoknak ítélték a chelmi régiót; elvesztve ezáltal a lelkek megnyerésére irányuló nagyon fontos versenyfutást a wilsoni pontokkal és ígéretekkel szemben. A központi hatalmak nem tudták megígérni azt sem, hogy minden lengyel egy államban fog élni, mert — mint a szöveggyűjteményben felvonultatott dokumentumokból is nyilvánvaló — figyelembe kellett venniük saját érdekeiket is. Ennek szem előtt tartása a világháború éveiben végig korlátozta a kérdés lengyelek számára előnyös megoldását, azt, hogy a lengyelek a központi hatalmak oldalán lássák saját jövőjüket, és ezáltal a német-osztrák-magyar győzelemért hittel harcoljanak. A szöveggyűjtemény szerkesztője alapos munkát végzett, mindössze néhány apróbb hiba ötlik a tájékozott olvasó szemébe. Esterházy Móric gróf nem függetlenségi és 48-as párti politikus volt (mint Mitrovits írja: „független képviselő” - 25. o., 26. lábjegyzet), hanem a 67-es kiegyezést elfogadó Alkotmánypárt soraiból érkezett a kormányfői bársonyszékbe. Tisza egy levelében a Pragmatica Sanctio születését tévesen 1728-ra datálta (62.), amit a szöveg gondozója nem vett észre, és nem javított lábjegyzetben. Az arisztokraták esetében a szerkesztő mindenhol feltüntette a főnemesi címet, de Roszner Emil király személye körüli miniszter említésekor elmaradt a bárói titulus beillesztése (65. o., 10. lábjegyzet). Meg kell említeni továbbá, hogy nem minden forrásnál ismerheti meg az olvasó a kontextust, vagyis, hogy miért az adott időpontban került sor a felszólalásra, az írás közreadására, és mi motiválta erre a szerzőt. A borító és a belső formák tervezőjén is múlik egy könyv vonzereje. Széchenyi István kifejezésével élve a „külcsín” is számít, hiszen ez az, amivel először szembe találja magát az olvasó, amikor a kiadványt a kezébe veszi és belelapoz. A Lengyelkérdés Magyarországon az első világháborúban című kötet esetében az illetékes jó munkát végzett. A magyar országgyűlés szürke, kissé homályos épületére helyezett élénk lengyel nemzeti színek uralják a képet, kifejezve, hogy a magyar politikai elit nem állt a helyzet magaslatán e kérdés igazságos megoldásában. Egyéni ízlés kérdése, hogy a főszöveget sorkizártan szedték, míg a lábjegyzeteket - feltűnő módon - balrazártan (néhol sorkizártan, például a 23., 135., 201. oldalakon). Ez a kis rendetlenség azonban erősíti a borító sugallta érzetet, azt a benyomást, hogy a lengyelkérdés körül magyar részről valami nem volt rendben. Anka László 191
