Századok – 2023
2023 / 5. szám - TANULMÁNYOK BUDAPEST EGYESÍTÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJÁRA - Sipos András: Budapest bevételei és beruházásai a két világháború között
SIPOS ANDRÁS Összegzés A világháború előtti, Bárczy István által irányított városvezetés gazdálkodási elvvé emelte, hogy a városfejlesztést, a nagyobb beruházásokat alapvetően kölcsönpénzekből kell megvalósítani, már csak azért is, mert ezek nemzedékeket hivatottak kiszolgálni, így a hosszúra nyúló törlesztés révén a terheket is indokolt a nemzedékek között megosztani. A két világháború között regnáló, mindvégig keresztényszociális dominanciájú városvezetés, egyrészt a valutakölcsönök kockázatairól szerzett tapasztalat, részben az aktuális pénzpiaci lehetőségek miatt jóval nagyobb óvatosságot tanúsított az eladósodást illetően, de a meglévő létesítmények és szolgáltatások szinten tartásán túlmenő fejlesztések ekkor is meghatározó mértékben függtek a kölcsönszerzési feltételektől. A háború előtti külföldi kölcsönök rendezetlen volta miatt az 1920-as évek elején csak az önálló vagyonkezelésű üzemek használhatták ki rekonstrukcióra az inflációs finanszírozás nyújtotta lehetőségeket, de a fővárosi háztartást ennek a kérdésnek kellett alárendelni. Érdemi fejlesztési, beruházási politika csak az ostende-i egyezmény eredményeképpen, 1926-tól indulhatott meg, amikor a meglévő létesítmények 1914 óta tartó leromlása is orvoslásra várt. A városnövekedés súlypontjának áthelyeződése a kompakt városmagról lazább beépítésű külsőbb területekre azzal járt, hogy a lakosság gyarapodásához képest sokkal gyorsabban nőtt a közművekkel, tömegközlekedéssel ellátandó terület kiterjedése. Mindezek miatt a technikai és szociális infrastruktúra végig a nyomasztó elégtelenség állapotában leiedzett. A beruházási hullámok másik fő ösztönzője a szinte permanens lakhatási válság volt. A lakásépítés úgy képezte a beruházási politika súlyponti területét, hogy - ha a szükséglakásoktól eltekintünk - a Bárczy-kori 1909-1913 közötti lakásépítési akció 4816 lakásra rúgó mennyiségi teljesítményét csak kevéssel sikerült túlhaladni 1939-ig, az OTI-kölcsönből elindított, de csak részben végrehajtott 3000 lakásos akció kezdetéig, és a lakhatás minőségében sem jelentettek úttörést a főváros lakásai. A kölcsöntörlesztés fedezetének megteremtésében, a Bárczy-korszakhoz hasonlóan, meghatározó szerepet szántak a monopolisztikus jellegű közüzemeknek. A háború előtt ezek közül a gázszolgáltatás került városi kézbe, s minthogy a gázzal ellátott lakás középosztályi szint alatt viszonylag ritka volt, a magánvállalati korszak nyereségorientált tarifapolitikájának fenntartását úgy is lehetett tekinteni, mint a tehetősebb rétegek egyfajta - az adórendszer szociális igazságtalanságait valamelyest ellensúlyozó — plusz hozzájárulását a költségvetés adósságszolgálati terheihez. A két világháború között a magas közüzemi tarifák már az alsó rétegeket is komoly mértékben érintették, hiszen ekkor terjedt el tömegesen az elektromos áram használata (1930-ban már a munkáslakások több mint 933
