Századok – 2023
2023 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Gyurgyák János: Elvesztett illúziók – megtalált történelem (Jeszenszky Géza)
TÖRTÉNETI IRODALOM körű, az oroszra is kiterjedő nyelvtudása tette lehetővé, hogy a modern kori magyar történelem mellett az európai történelemben is példás jártassággal írjon izgalmas tanulmányokat is. Jó három évtized során megjelent írásokból, előadásokból és interjúkból állította össze a szerző ezt a vaskos kötetet. Csupa lebilincselő, elgondolkodtató, de nem gyorsolvasásra való olvasmány. A jövő nemzedékeknek is szánt mondanivalója szerint modern történelmünk a zsákutcák, rossz döntések sorozata, belenyugvás hazugságokra épülő rendszerekbe. Ügy látja, hogy egy újabb történelmi katasztrófa elkerülésének, a jelenlegi társadalmi és politikai szakadás felszámolásának az egyik feltétele közös nevezőre hozni a múltunk kulcsfontosságú eseményeiről fennálló, sok esetben homlokegyenest ellenkező nézeteket. Vegyük sorra, hogyan próbálja a szerző ebben az új, eddigi szemléletét mintegy összegző könyvben megtalálni a konszenzuális magyar történelmet. Gyurgyák a történelmünket végigkísérő hibának tekinti az illúziók kergetését, saját szerepünk és jelentőségünk túlértékelését, miközben mindenre magyarázat és mentség az állandó balsors, hogy „egyedül vagyunk”, a rosszindulatú, ellenséges, megszálló, jobb esetben csak cserbenhagyó nagyhatalmak játékszereként. A tipikus jobboldali hibák baloldali ellentétje: javíthatatlan rebellis, reakciós nép, tele feudális csökevényekkel, az utolsó csatlós. Gyurgyák azt javasolja, hogy nézzünk szembe saját hibáinkkal és lássuk be: igen gyakran magunk okoztuk bajainkat. Több írásban is kárhoztatja a mentalitás különféle formáit, így a meghunyászkodó, de egyben úrgyűlölő jobbágyit, illetve a nemesi-úrit, s hogy ezeket elitünkben, értelmiségünkben nem váltotta föl a valódi polgári gondolkodás (32-33.). Mindezzel magam is egyetértek, ám kevés esélyt látok arra, hogy a dichotómiákat beláthatón időn belül meghaladva a vitatott jelenségekben vagy a történelmi személyek megítélésében egyetértésre lehessen jutni. Ráadásul a magyar hibákhoz hasonlók jellemzik a többi kelet-közép-európai népet is. Szerzőnk Oscar Halecki, Norman Davis, Fernand Braudel és kiemelten Szűcs Jenő „három Európa” fogalmával egyetértve fenntartásokkal fogadja a „kompország”, az orosz és a német nagyhatalom, „a két pogány” közé szorult régió népszerű tételét. Leszögezi, hogy Kelet-Közép- Európa, és ezen belül a Szent István által létrehozott állam számára „a nyugat-európai fejlődés volt és maradt a modell” (238.). Ez a fejlődés viszont eltért a nyugat-európai társadalomtól abban, hogy „működésmódja alapvetően nem jogi-intézményi-formális, hanem kapcsolatiintézménykerülő-informális” (256.), tehát a nyugati fejlődés deformált változata. Egyformán hibásnak tartja a vak Nyugat-imádatot és az „ex Oriente lux ” jegyében a Kelet felé fordulást. Csak egyetérteni tudok Gyurgyákkal, hogy a múlt századi traumáinkban meghatározó szerepe volt a magyar társadalom szerkezeti hiányosságának, a polgárság gyöngeségének, és hogy a növekvő középosztályban nem a polgári, hanem a dzsentri-úri mentalitás vált uralkodóvá. A magyar kapitalizmusban élenjáró német és zsidó hátterűek 1944 és 1957 közötti részleges elpusztítása, kitelepítése, illetve külországokba menekülése hozzájárult a napjainkban is uralkodó mentalitáshoz, sőt a politika alakulásához is. Egyetértek, hogy a rendszerváltozás nagy esélyt adott a kívánatos „polgári közép” megerősödésére, ennek elmaradását Gyurgyákkal együtt fájlalom, fő oknak azonban nem a kárpótlás és a privatizáció választott formáját, hanem inkább azokat az anomáliákat tartom, amelyeket az emberi gyarlóság és „a létező szocializmus” után hihetetlenül fölerősödő mohóság, gazdagodás! vágy hozott létre. A szerző legszebb korszakunknak és hagyományunknak a 19. századi magyar szabadelvűséget tartja, amely autentikus magyar jelenség, az európai liberalizmus, konzervativizmus és nacionalizmus ötvözete. A kor vezető, meghatározó politikusai - éles, ám jórészt elfeledett belső vitáik ellenére - ma közmegbecsülést élveznek, de értőjük, követőjük kevés. Az általuk fémjelzett kor akkor ment át hanyatlóba, amikor az újabb nemzedékek letértek a reformkor örökségéről: a választójog bővülés helyett szűkült, a szegényparaszt és még inkább a zsellér lenézett maradt, az agrármozgalmak rendőri, azaz csendőri ügyek lettek, az emberibb életet követelő munkások „hazátlan bitang”-nak minősültek, a magyarnyelvűséggel nem azonos 203
