Századok – 2022

2022 / 5. szám - TERMÉSZET – TÁJ – TÖRTÉNET - F. Romhányi Beatrix: Plébániák és adóporták – a Magyar Királyság változásai a 13–14. század fordulóján

PLÉBÁNIÁK ÉS ADÓPORTÁK - A MAGYAR KIRÁLYSÁG VÁLTOZÁSAI A 13-14. SZÁZAD FORDULÓJÁN

Demográfiai szempontból mindez azt jelenti, hogy a 14. század elején az egy plébániára jutó lélekszám a Magyar Királyságban nagyjából megegyezett a franciaországi adattal (521-522 fő/plébánia), a jobbágyháztartások átlagos létszáma pedig ebben az időszakban 5 főnek vehető. A 15. század végére a paraszti háztartások adóportára vetített átlagos létszáma kb. 6,5 főre nőtt, ami összefügg a telkek számának változatlanságával (a nukleáris családok esetében ennél valószínűleg lényegesen kisebb létszámmal, 5-5,2 fővel lehet számolni). Ugyanakkor a paraszti háztartások létszámának növekedése mellett is jelentősen megnőtt a nem mezőgazdasággal foglalkozó népesség aránya, a 15. század végére megközelíthette a 20%-ot. A 4. táblázat adataiból az egyháziakat és az egy telkes nemeseket levonva a népesség ezen részének az ország össznépességén belüli aránya 1330 és 1430, illetve 1430 és 1500 között szinte megkétszereződött. Ennek jelentős része az állatkereskedelem és a bányászat munkaerőigényét biztosította, továbbá ez volt a forrása a városi népesség növekményének és a 15. században egyre fontosabb katonaréteg egy részének is. Ez a folyamat gazdasági szempontból egyfajta magyarázatot ad az ország teherviselő képességének növekedésére, illetve az oszmán nyomással szembeni évszázados ellenállás anyagi bázisának létrejöttére is.

Magyarország késő középkori plébániahálózata tehát a 13. század végén és a 14. század elején hasonló rendszerben szerveződött, mint a Francia Királyságban, hozzátéve, hogy a városi központok felemelkedése jelentősen, mintegy másfél évszázaddal később indult, mint Nyugat-Európában. Utóbbi okai között megemlíthetjük a jóval alacsonyabb népsűrűséget, de a parasztság számára kedvezőbb gazdálkodási feltételeket is. Mindemellett a tájhasználat szempontjából különösen fontos, hogy az ország területének bő felét vonták csak telki állományba, és annak is csak kisebb része volt szántó. Ennek következtében jelentős méretű, összefüggő és osztatlan legelőterületek álltak rendelkezésre az állattartás számára, nemcsak az Alföldön, hanem a hegyvidékeken, sőt az előbbieknél jóval sűrűbben lakott Dunántúl egyes részein is.

940