Századok – 2022
2022 / 4. szám - KRÓNIKA - Beszámoló az Aranybulla kiadásának 800. évfordulójára rendezett konferenciáról (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Bp. 2022. április 22.) Orsós Julianna
BESZÁMOLÓ AZ ARANYBULLA 800. ÉVFORDULÓJÁRA RENDEZETT KONFERENCIÁRÓL méltóságsor az oklevélben nem szerepel), az erdélyi püspök nincs köztük, mivel a pozíció éppen nem volt betöltve, ám ezt ekkor még külön nem jelölték. Mivel pedig III. Honorius pápa 1222 májusában engedélyezte, hogy Rajnáid felvehesse az erdélyi püspöki stallumot, az Aranybullát csak ezt megelőzően adhatta ki az uralkodó; a húsvét kezdete miatt (amikortól pénzveréssel kapcsolatos rendelkezése érvényes volt) április 3-a előtt. Előadása utolsó részében Solymosi László hangsúlyozta, hogy az Árpád-kori társadalmi rétegekre vonatkozó szakterminológia a mai napig nem tisztult még le, illetve a királyi szerviensek kapcsán rámutatott arra is, hogy nem az Aranybulla az első olyan forrás, amely társadalmi csoportként említi őket. Előadásában az Annales-iskola egyik alapítóját idézve leszögezte: „A történész nem tud, hanem kutat, s mi kutatunk.” A harmadik előadó Zsoldos Attila, az MTA rendes tagja, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének (TTI) kutatóprofesszora, az ELTE címzetes egyetemi tanára volt. Rogeriust idézte, akinek értelmezése szerint az Aranybulla „az ispánságok jogainak megnyirbálása” volt. Kiemelte, hogy ispánságokról, nem pedig megyékről van szó, amely félreértés egészen a közelmúltig a comitatus szó hibás fordításából származott. Zsoldos Attila eddigi kutatásaiban és most is amellett érvelt, hogy az Aranybulla kiadása megegyezett II. András politikai szándékával, nem csupán kényszernek engedve adta ki az oklevelet. Előadásában ezúttal egy olyan rendelkezéscsoportot mutatott be, amellyel valójában — egyfajta gesztusként - nem létező problémákat „oldott meg” az uralkodó. Ezek közt szerepelt a hospites vagy homines boni (Érszegi Géza fordításában vendégek, rendes emberek) számára történő tisztségek adományozásának tilalmáról szóló 10-11. cikkely, vagy a tizedfizetést szabályozó 20. cikkely, amely ellen III. Honorius pápa is tiltakozott 1223-ban. A 24. cikkely szintén ebbe a csoportba sorolható, hiszen a zsidók és izmaeliták kamarai tisztségviseléséről szólt ugyan, de nem érintette a bérleti rendszert, vagyis továbbra is azok viselték ezeket a tisztségeket, akik a jogot bérelték. A 28., a 30. és 36. cikkelyek is ehhez a csoporthoz tartoznak, utóbbi — amely a 1231. évi megújításban szerepelt és a birtokok országon kívülre adományozását tiltotta - az előadó szerint a Német Lovagrendre vonatkozott. A szünet után Bárány Attila DSc, a Debreceni Egyetem egyetemi tanárának előadására került sor, aki tisztázta, hogy a kortársak sem Magna Chartának nem írták, sem Magna Carta Libertatumnak nem nevezték I. János angol király oklevelét, hanem János runnymede-i chartájaként vagy runnymede-i províziókként hivatkoztak rá. Maga az uralkodó carta nostraként említette, és csak III. Henrik 1225-ben kiadott megerősítése után kezdték el az általa is használt magna carta nostra névvel illetni a dokumentumot. A mai napig mindenki erre a szövegre hivatkozik, ezt tekintik elsődlegesnek. A magna jelzőt azért kapta, hogy megkülönböztessék az erdőhasználatot szabályozó egykorú rendelkezéstől. A példányadatokról 837
