Századok – 2022
2022 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Eiler Ferenc – Tóth Ágnes (szerk.): A magyarországi németek elmúlt 100 éve. Nemzetiségpolitika és helyi közösségek (Eőry Áron)
TÖRTÉNETI IRODALOM beli fordulattal élve - vajon „okkal vagy politikából”? A kötetből kitűnik: kormányainkat nem elvi meggyőződés vezette, hanem a méltányos kisebbségpolitika „külföld előtt szimpatikusabb iránya” (Bleyer Jakab kifejezése) és „revízióképességet” növelő perspektívája. Ám ez legfeljebb pragmatikus gesztuspolitizálás volt a külpolitikai napállás és szélirány függvényében. Abszolút értékké a visszanyert belállami stabilitás vált. Es a bejáratott bűnbakképzések mentén mind az államvezetés, mind a többségi társadalom bizalmatlanul tekintett minden „kisebbségi törekvésre” (49.) - amiket már készen várt a „destruktív elemek” stigmafogalma. Láthatóan mélyen meghatározó maradt az exkluzivista magyar nemzetépítői tudat, ami a megfogalmazódó nemzetiségi igényeket olyan „felbátorítások, túlkövetelések” tüneteinek látta, melyek meghiúsítják az „egy egységes nemzettestté” olvadást. (99., 51.) Ezért a bethleni vezetés — a jogbiztosító deklarációk mögött - a kontrollstruktúrák maximumával igyekezett pórázra kötni a nemzetiségi arcélű társadalmi aktivitásokat. Holott ez árnyékharc volt: a Magyarországi Német Népművelési Egyesület (MNNE) az évtizedben semmilyen többletelvárást nem támasztott, épp csak a törvényi jogosultságok teljesüléséhez kért „megértő közreműködést”. Válaszul sablonos hárítások érkeztek, vagy a helyi értelmiség önfényező téveszméi a magyar nemzet „gavallériájáról”. (61.) A hatósági jogszolgáltatás pedig a legkisebb zokszót is hajlamos volt a „pángermán agitáció” gumifogalmába öltöztetni és bősz ellencselekvésbe fogni. Ezért - ahogy azt Spannenberger Norbert német forrásbázison kimutatja - a laza sejtekből felépülő egyesület „sorsa lokális konfliktusok tömkelegé volt”. (135.) A vármegyei és települési közigazgatás „gáncsmunkáját” Marchut Réka ábrázolja részletesen - a saját nyelvén beszélni hagyott kort nemcsak megértetve, de megéreztetve. A forrástanúságok a vis inertiae nemesi vármegyei ellenállási hagyományát idézik, csak éppen rövidlátó szűkkeblűségtől fűtve. Ugyanakkor a központi rendelkezések alsó szintű kisiklatása „a magyar kormányok” elnéző, ráhagyó hajlandóságával is találkozott, ami továbblegitimálta a manipulációkat. Igaz, a jogok címzetti oldalán a megélhetésében nagyvárosi piacok felé gravitáló német lakosság - „deutschungaf’-tudatával - maga is „közönnyel” viszonyult az iskolai tannyelv németesítési törekvései iránt. (62. skk.) Egy túlnyomóan katolikus vallású német népesség sorsa politikai szereptudatú egyházának a magatartásától is függött, amit Grósz András vett szemügyre. (Tanulmányában a tűpontos és találó forráscitátumok remek lépőkövei a mérlegelni valóknak.) „Szelt egyházmegyéi” okán a hazai katolikus egyházat a kormánypolitikára való rászorultság jellemezte. Az egyetemes vallás emberei sokszor érezték úgy, hogy óvakodniuk kell a „hazafiatlanság” vádjától; a helyi német nyelvi és kulturális törekvéseket „kenyeret” nem érdemlő „kővel dobálásnak” és nagyrészt a Bleyer Jakab nevével azonosított „idegen befolyás” következményének értékelték. (70. skk.) A főpapi szint igen fejlett politikai ítélőerőre és józan múltértelmezésre, valamint „a legnagyobb [politikai] tapintattal” történő ügykezelésre (112.) egyaránt szolgáltat példákat, ám egyképp a szervezett egyházi hitélet nyugalmát tartotta szem előtt. A gyakorlatcentrikus alsópapság gyakran „felvilágosító szavakkal” tenne „az asszimiláció fokozásáért” - miközben rivális világnézeti mozgalmak versenyelőnybe kerülését is észreveszi. (81.) És feljegyzésre érdemesek a kórusból kibeszélő plébánosok, akiknek a „szupranacionális” jelleg vagy a liturgianyelvi engedmények melletti kiállása a kor akusztikájára tekintettel „meghurcolásukhoz” vezetett. (29.) A népiskolai oktatást a Buda-környéki „német településeken” vizsgáló Somlai Péter Ferenc arra derített fényt igényes adatközpontú oknyomozásával, hogy a vegyes vagy kisebbségi egynyelvű iskolatípusokra átállást mutató statisztikák mögött legfeljebb részleges megvalósulás rejtőzött. Mindenesetre a kormányzati húzd meg évtizedében „a német identitást maga a közigazgatás is alakította [...] és erősítette, miközben épp ellene próbált fellépni”. (64.) Hiába jött aztán a 1930-as évek ereszd meg-yt, mert jól érzékelhető volt, hogy a nagylelkűbb szabályozásokat „tétován” és félszívvel hozták. Ez pedig csak adta a lovat az alkalmazás közegei alá, akik az új irány219
