Századok – 2021
2021 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Donáth Péter: Pedagógusok az 1918–1919. évi politikai forgószélben. Tanítóképzők a forradalmak, az idegen megszállás és az ellenforradalmi számonkérés idején (Vörös Boldizsár)
TÖRTÉNETI IRODALOM gazdaságpolitikusa, aki a Tanácsok Országos Gyűlésén június 16-án mondott beszédében arról is szólt, hogy „Minden intézménynél, akár kapitalista, akár proletárintézmény, akár budapesti népbiztosság, akár vidéki direktórium, mindenütt vannak visszaélések és lesznek is mindaddig, amíg meg nem nevelik az emberiséget szocialista szellemben úgy, hogy csupa tisztességes ember dolgozzék bármiféle hivatalban. Ez ma nincs meg, nem is lehet meg, mert mi valamennyien, akik itt ülünk, egy korrupt kapitalista társadalomban, annak ideológiájában, annak szellemében nőttünk fel, s ennek folytán teljesen ki van zárva az, hogy a jelen pillanatban lehessen egy nagy hivatalt csupa olyan emberből szervezni, akik között egyetlenegy csirkefogó ne legyen. Ez nem létezik.” (A Tanácsok Országos Gyűlésének [1919. június 14. - 1919. június 23.] naplója. Bp. 1919. 25.) Művének 416. oldalán, az 1405. jegyzetben Donáth Péter közli annak az eskünek a szövegét, amelyet az 1907. évi XXVI. te. szerint az állami iskolai tanítóknak le kellett tenniük. Az illető e szerint kijelenti, hogy „a gondjaimra bízott ifjúságot a magyar haza szeretetében fogom nevelni”. A könyv 417. oldalán, az 1409. jegyzetben pedig olvasható az 1920. április 18-ai vallás- és közoktatásügyi minisztériumi rendeletben közzétett esküszöveg az állami iskolai tanítóknak, amely a következőképpen zárul: „a gondjaimra bízott ifjúságot (gyermekeket) a magyar haza szeretetére és valláserkölcsös szellemben fogom nevelni”. Az idézett szövegek alapján úgy látom, hogy az 1918-1920-as időszakban működő vezető közvélemény-formálók a tanítóktól mindenekelőtt az iskolások világszemléleti nevelését várták el. Szerintem különösen érdekesek mindezekkel kapcsolatban Zigány és Varga kijelentései, amelyek, önmagukon túlmutatóan, általánosabb érvénynyel jelzik, hogy minél radikálisabb átalakításokat akarnak végrehajtani egy politikai rendszer irányítói, annál nagyobb jelentőséggel bír számukra a fiatalok olyan nevelése, oktatása, amelyek nyomán majd e törekvések támogatói, sőt felnövekedve, továbbfolytatói lesznek. Mindezek következtében a tanítók, illetve az őket képző oktatók ekkoriban a különböző politikai rendszerek döntéshozói számára kulcsjelentőségű szereplőkké váltak - ami indokolttá teszi, hogy a tanítóképzőkkel, tanáraik tevékenységével, sorsával 1918-1920-ban egy több mint 500 oldalas mű foglalkozzék, mégpedig azzal a részletességgel, amellyel ezt Donáth Péter teszi e monográfiájában. A könyv nagyon érdekes, rendkívül adatgazdag munka - e sorok írója pedig végül csupán kisebb, (szerinte) problematikus szöveghelyekkel kapcsolatban jelzi észrevételeit. Egy eljárás 1920-as záró jegyzőkönyve szerint a felelősségre vont oktatónak „alkotmányunk iránti hűtlenségéért is kellett utólag szenvednie (404.) - amely állítás kapcsán Donáth Péter a következőket írja: „Milyen alkotmányhoz való hűtlenségre utalnak a kérdést így felvetők? Hiszen - ahogy erre a fentiekben már utaltunk rá [így!] - Magyarországnak klasszikus értelemben, a szó szoros értelmében addig nem volt ilyen elnevezésű, igényű jogi dokumentuma, vagy ha mégis, azt éppen a mélységesen elítélt »proletárdiktatúra« bocsátotta ki” (416.). Mindazonáltal, nem egy fontos korabeli szövegből az derül ki: szerzőik szerint létezett magyar alkotmány már a tanácsköztársaságiak előtt is. Nemcsak a Révai Nagy Lexikona 1911 -es I. kötetének Alkotmány szócikke szerint (369-370.) volt Magyarországnak alkotmánya, hanem a Forradalmi Kormányzó tanács elnöke, Garbai Sándor szerint is, aki 1919. június 14-én, a Tanácsok Országos Gyűlésének megnyitásakor tartott beszédében, egyebek mellett, azt is mondta az egybegyűlteknek: „Ezeresztendős alkotmányt fognak önök sírba tenni a mai napon, ezeresztendős alkotmányát ennek az országnak.” (A Tanácsok i. m. 4.). Műve 350. oldalán Donáth azt állítja a Tanácsköztársaságról írva, hogy az „elvtársak” nem gondolták át: „vajon hosszabb távon biztosítható-e a társadalmi újratermelés hatékonysága, minősége, a tanácsköztársaságok tőkés világgal való versenyképessége, az anyagi ösztönzés s »a piaci koordináció« háttérbeszorításával, az agitáció, a nevelés, a mozgósítás s ennek hátterében a diktatúra adminisztratív és megtorló apparátusa, »a bürokratikus koordináció« segítségével?” Ugyanakkor szerintem helyénvaló felhívni a figyelmet arra, hogy nem egy forrás jelzi, a diktatúra döntéshozói érzékelték e problémákat 896
