Századok – 2021
2021 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Donáth Péter: Pedagógusok az 1918–1919. évi politikai forgószélben. Tanítóképzők a forradalmak, az idegen megszállás és az ellenforradalmi számonkérés idején (Vörös Boldizsár)
TÖRTÉNETI IRODALOM próbál, hagyni kell saját - egymással feleselő - szövegeikkel megszólalni a történet szereplőit” (10.). Szerinte az olvasóknak így lehetőségük van kontrollálni a szerző reflexióit, következtetéseit. A megfogalmazásával „dokumentatív elbeszélő módszer”-nek nevezett ábrázolás által, úgy véli, az olvasók lehetőséget kapnak arra is, hogy részesei lehessenek a történeti diskurzusnak, sőt a múltbeli események megismerése egyfajta élménnyé váljék számukra. Saját szerepét pedig „a hősei drámája iránt nyitott krónikás”-ként jelöli meg (10.). Abban bízik, hogy mindezek nyomán az olvasók majd el tudják dönteni: mennyire sikerült célkitűzéseit megvalósítania (10-11.). Az ő dolgukat könnyíti meg az a - véleményem szerint nagyon okos - szerzői eljárás, hogy Donáth a könyv hátsó borítójára külön is kiírta azokat a kérdéseket, amelyekre kötete választ keres. Itt a recenzens számára különösen rokonszenves a szerző szerénysége: a hatalmas kutatómunkával készített műről nem állítja azt, hogy a kérdésekre választ ad, hanem csak ezt: „keres”. Donáth helyesen jár el, amikor jelzi forrásai problematikusságait is (például: 163-164., 365-366.), sőt olykor saját kutatómunkájának eredménytelenségéről is informálja olvasóit (például: 337. 1160. jegyzet). Egyes esetek vizsgálatánál, bemutatásuknál nagyon körültekintően veszi figyelembe a különféle történelmi tényezőket, ezek összekapcsolódásait, legyen szó egy személy sorsáról, egy társadalmi csoport sokszínűségéről vagy települések belviszonyairól, lakosságuk konfliktusairól. A recenzens ugyanakkor problematikusnak tartja, hogy Donáth - noha az idevágó forrásokat nagyon jól ismeri és maga tisztában is van tárgya jelentőségével (ehhez lásd még például A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből 1868—1958 című 2008-as kötetének hátoldalán írottakat) - a tanítóképzés történetében nem ennyire jártas olvasóival az előszóban nem tudatta határozottan azt: miért is volt érdemes ilyen terjedelemben feldolgoznia e témát, az érdeklődőknek pedig végigolvasniuk e könyvét? A tanítóképzés fontosságát ugyanis jól mutatják Apponyi Albert általa idézett 1918-as szavai: „legelsősorban azoktól a tanintézetektől, melyekben a nemzetnek nevelőit nevelik, a tanítóképzőknél [...] követelnünk kell, hogy az állampolgári nevelésben pozitív irányban közreműködjenek a nemzeti egységnek, a szociális és kulturális egységnek megoldására (24.). Legfontosabb feladataikat, amint az a könyvből megtudható, hasonlóképpen jelölte meg Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter 1918-ban: „Nyesegetni kell a nemzeti hiúság kinövéseit [...] A nemzeti önérzetet nem harci erényekre, de munkára kell alapítani: a nemzeti sajátosságokat nem szabad arra használni, hogy kínai fal gyanánt válasszanak el más nemzetektől. Az új iskola ne csak a hazának, de az egész emberiségnek neveljen jó polgárokat5 (31.) A Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői közül Kunfi Zsigmond közok tatásügyi népbiztos áprilisban arról beszélt, hogy kurzusokat fognak tartani és lapokat fognak kiadni a tanárok és a tanítók számára, gondolkodásmódjuk átalakítása érdekében. Ugyanakkor kijelentette, hogy „En sokkalfontosabbnak tartom epillanatban a tanítókat, akik [...] legközvetlenebb nevelői a proletariátusnak (58.). Júliusban Kun Béla egy előadóképző tanfolyamon, többek között ezeket állította - „aproletariátus diktatúrája [...] fizikai és szellemi erőszakszerven alapszik. Ebben a tekintetben a tanítóság feladatai világosak. [...] Elvégezni azt, amit a proletár állam parancsol, [...] az iskolának a szocializmusra való nevelés szolgálatába állítását” (58-59.). Az új nemzedékeknek a diktatúra szellemiségében történő felnevelését ugyanis - és ezt már a recenzens teszi hozzá az eddigiekhez - a Tanácsköztársaság közvélemény-formálói kulcsjelentőségűnek tartották a rendszer fenntartása szempontjából, mivel - amint a Közoktatásügyi Népbiztosság által kiadott Néptanítók Lapja szerkesztője, Zigány Zoltán az újság június 5-ei számában, A közoktatás munkaprogramja című vezércikkében állította - „Akiket a régi iskola nevelt, azok csak igen ritkán és hézagosán tudnak beilleszkedni az új élet keretei közé.” A régi „erkölcsnek a híveitől a kommunizmus nem remélheti a maga támogatását. Ezek helyébe nekünk egy új generációt kell nevelnünk, amely a reális világszemlélet tudásával telítve, az emberi szolidaritás erkölcsei szerint akarjon és tudjon élni” (1-2.). Hasonlóan látta mindezt Varga Jenő, a diktatúra vezető 895
