Századok – 2021
2021 / 1. szám - A MAGYAR ÁLLAMISÁG FORDULÓPONTJAI - Egry Gábor – Izsák Anikó Borbála: A városi hitelek és az impériumváltás. Bánsági és szatmári példák
EGRY GÁBOR - IZSÁK ANIKÓ BORBÁLA Állam, község, jogutódlás - konklúzió helyett tanulságok Az állam és a városi helyhatóságok viszonyát mind a dualista Magyarországon, mind Romániában kettősség jellemezte. A városok elvben önkormányzatot élveztek, az állam azonban egyre több feladatot bízott rájuk, aminek a finanszírozásából nem vagy csak kis mértékben vette ki a részét, viszont a városok pénzügyeit egyre szorosabban ellenőrzése alá vonta. Jelentős különbség lehetne az, hogy 1918 előtt választott testületek irányították a városokat, 1920 után pedig — kisebb megszakításokkal - kinevezettek, bár az is igaz, hogy a magyar választójog igen szűkre szabott volt. Ezért mindkét időszakban elsősorban a kis létszámú elitnek volt beleszólása a városok vezetésébe. Ebben a helyzetben a városok szintjén a fejlesztések és az azokat szolgáló városi kölcsönök ügyében menthetetlenül összekeveredtek a magánintézmények, az állami politika és a város érdekei és feladatai. Ennek kibogozására aztán 1920 után sem került sor, Románia nem vállalta fel mindazt, amit korábban a magyar állam sem tett meg, és végül a községi kölcsönök átfogó rendezésének elmaradásával még a városi háztartások szanálását sem oldotta meg, csupán a települések politikai ellenőrzését erősítette. Ez utóbbi annak tükrében igazán érdekes, hogy a városi kölcsönök állami hitellé konvertálásával olyan intézményekkel szemben szerzett volna pozíciókat Románia, amelyeket egyébként az állam biztonságára veszélyesnek tartott. Mégis, a városi kölcsönök kínálta lehetőséggel nem éltek, még olyan meglehetősen egyértelmű esetekben sem, mint a temesvári piarista gimnáziumé. Ez persze nem azt jelenti, hogy Románia ne próbálta volna meg kihasználni a lehetőséget, de ebben akadályozta az állam korlátozott teljesítőképessége, és ami ennél még sokkal többet nyomott a latban: az a kényszer, hogy a városi kölcsönök ügyét a magyarromán pénzügyi kérdések keretében kellett rendezni, ez pedig Magyarországnak is jelentős befolyást biztosított. A szűkén értelmezett községi kölcsönök kérdése nem játszott kiemelt szerepet sem a magán, sem az állami egyezségben, ami abból is látszik, hogy a rendezés feltételei inkább a magyarországi bankoknak kedveztek. Azonban a magyar állam is mindenekelőtt saját gazdasági érdekeit tartotta szem előtt, és egyáltalán nem volt tekintettel arra, hogy a kialkudott feltételek milyen hatással vannak a kisebbségbe került magyarok intézményeire, legfeljebb egyéni alkukban kínált kedvezőbb feltételeket az érintettek számára. A közvetlen anyagi érdek olyan mértékben meghatározta a felek álláspontját, hogy mindegyikük készen állt a politikában máskor képviselt közjogi fikcióit is feladni. Magyarország fel sem vetette, hogy az állam jogfolytonosan a békeszerződésig állt volna fenn a pénzügyietek tekintetében, holott mind a közigazgatást, mind a tisztviselői jogviszonyokat illetően erre az álláspontra helyezkedett. 67
