Századok – 2021
2021 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Katrin Keller – Martin Scheutz (Hrsg.): Die Habsburgermonarchie und der Dreißigjährige Krieg (Kenyeres István)
TÖRTÉNETI IRODALOM kára azonban a korábban jelentős jövedelmeket produkáló ország az erdélyi hadjáratok és az erdélyiek részére átadott területek (a hét vármegye) bevétel-kiesései miatt már nem számított meghatározónak. Pálfíy felhívja a figyelmet az 1622. és 1625. évi „elfelejtett” országgyűlések jelentőségére, mint a Habsburgok és a magyar rendek között létrejött második és harmadik kiegyezésre, ami a harmincéves háború Habsburg politikája felől nézve - különösen a cseh rendekkel való összevetésben - valóban különlegesnek számít. Dieter Speck egy - az osztrák történetírás részéről jórészt - elfelejtett régióról, Elő-Ausztria és a Felső-Raj na-vidék, illetve Elzász harmincéves háború alatti sorsáról írt egy alapjában véve helytörténeti jellegű összegzést. A háború előtt Habsburg kézen lévő birtoktestek ugyan a tiroli ág kezében voltak, mégis fontos szerepet játszottak a camino imperial, azaz az észak-itáliai és németalföldi spanyol Habsburg birtokok közötti összeköttetésben. A terület ezért állandó összeütközési pont volt a franciák, a spanyolok és az osztrák Habsburgok között. A régiót a Habsburgok hosszas küzdelem után vesztették el, amely során hol a svédek, hol a franciák szállták meg, és csupán Vorarlberger és Konstanzot sikerült császári kézben megtartani. A következő blokk tanulmányai a Habsburgokra mint dinasztiára koncentrálnak. Horst Carl írásában hadvezérekként lépnek elénk a család tagjai. A közvélekedéssel ellentétben (gondoljunk az ismert mondásra a házasodás és a háborúzás kapcsán) az osztrák Habsburgok több képviselője is - például maga III. Ferdinánd császár - kiemelkedő eredményeket és még vereség esetén is jelentős katonai teljesítményeket tudott felmutatni a csatatéren. A Habsburgok szerencséjére II. Miksa császár számos fiút hagyott hátra, az ő gyermekeik pedig (például Miksa, majd Károly és Lipót Vilmos főhercegek a német lovagrend élén) éppen ekkor futották be karrierjüket. A Habsburgok ezzel az 1650-es évekig biztosították a megfelelő vezetői „utánpótlást”, amit majd Mária Terézia révén tudtak újfent megismételni egy évszázaddal később. Arno Strohmeyer tanulmánya az osztrák és spanyol Habsburgok együttműködését vizsgálja. V. Károly lemondásával az addig egy fő alatt vezérelt Habsburg Birodalom végleg ketté vált. A két ág szoros szövetségben maradt, számos házassággal erősítették meg a családi szövetségrendszert. Azzal, hogy az osztrák ág örökölte meg a német-római császári címet, nem csupán a saját, hanem az észak-itáliai és németalföldi területek okán a spanyol ág érdekeit is képviselnie kellett. A korszak államfejlődése kapcsán számos elmélet, modell terjedt el, de mindegyik nehezen küzdött meg a spanyol és az osztrák Habsburgok változatával, hiszen mindkét esetben összetett monarchiákról, dinasztikus konglomerátumokról, a spanyol birodalom esetén pedig többközpontú államról és többközpontú kormányzatról is lehet beszélni. Ehhez járult a fiskális-katonai és az adóztató állam modellje is. Strohmeyer szerint viszont minden dinasztikus államnak, helyesebben dinasztiának megvolt a saját dinamikája: a fő cél nem a 17. század első felében meghatározónak tekintett államképzés, hanem a saját családi-dinasztikus politika fenntartása, a dinasztikus célok elérése volt. A holland történész Jeoren Duindam modelljét veszi alapul (Dynasties. A Global History of Power 1300-1800. Cambridge 2016.): a Habsburgok esetében a dinasztikus érdeket, a családon belüli rétegződést és ezek hatását vizsgálja a politikai döntésekre. A két ág ekkor is házasodik egymással a családon belüli kapcsolati rendszer erősítése végett (például III. Ferdinánd házassága III. Fülöp lányával). A dinaszticizmus politikai döntésekre is befolyással volt, az osztrák Habsburgok németalföldi és francia politikája ezt jól bizonyítja, de a vesztfáliai béketárgyalásokon is szoros együttműködés volt a két, külsőre eltérő államérdekek szerint cselekvő nagyhatalom között. Lena Oetzel tanulmánya az előbbi írást árnyalja. Két, a vesztfáliai béketárgyalásokat vizsgáló esettanulmány keretében azt mutatja be, hogy III. Ferdinánd számára az osztrák tartományúri és a császári pozíciója fontosabb volt a Casa Austriaca érdekeinek védelménél, ugyanakkor a két ág közötti dinasztikus kapcsolatok erősítésében, házasságok létesítésében továbbra is érdekelt maradt. 1337
