Századok – 2021
2021 / 6. szám - NÉZŐPONT - Gyáni Gábor: Mi fán terem a marxista történetírás?
GYÁNI GÁBOR a tárgyilagosság örve alatt nem objektív, hanem polgárian pártos) közlési módjának a hitelét, és ezzel sokakat dezorientál a helyes orientálás helyett”.29 29 Elekes L.: Korszerű műveltség i. m. 70. Ezzel azonban nem kívánnám egybemosni Glatz és Elekes szemléleti pozícióját. 30 Uo. 40. 31 Uo. 41-42. 32 Uo. 43. Ha pedig így áll a dolog, akkor különösen nehéz kategorikusan eldönteni, hogy vajon marxista-leninista-e vagy sem egy adott történeti munka, ha egyébként kielégíti a historizmus történetírói (szakmai) kívánalmait. Ez a kérdés már a marxilenini történetszemlélet korabeli propagandistáinak is komoly gondokat okozott. Térjünk vissza e kérdést illetően a szemléltető példaként korábban gyakran citált Elekes Lajoshoz, aki a maga nem túl szofisztikáit módján öntötte nyelvi formába a marxi-lenini történetszemlélet öndefiníciós kliséjét. A marxista-leninista történeti gondolkodásmód egyik jellegzetességét a történetiség elvéhez való hűségben jelölte meg szerzőnk, ily módon: „Elsősorban a gondolkodásmódnak azt a történelmi tények és összefüggéseik elemzésén iskolázott válfaját értjük [ezen - Gy. GJ, amely arra képesít és ösztönöz, hogy minden jelenséget összefüggéseiben, keletkezésében és változásában, vagyis történeti fejlődésében, történelmi módon és ennek megfelelő szemlélet birtokában, röviden: történelmileg vizsgáljuk.”30 Ez azonban, jegyezzük meg, a legkevésbé sem a marxi-lenini történetfelfogás kizárólagos sajátja, hiszen a történetírói historizmusnak is már az eredeti hitvallását képezte. Az az Elekes, aki egyáltalán nem marxista, sokkal inkább szellemtörténész historikusként indult a pályáján és egynéhány kollégájával (Ember Győzővel, Mérei Gyulával) együtt majd csupán 1945 után váltott szemléletmódot, ezzel szintúgy tisztában volt. Amikor tehát az általa így definiált marxista történetírás és a historizmus között konstatált kétségtelen hasonlóságot cáfolni próbálja, akkor az utóbbit idealista és metafizikai beállítottsággal, valamint azzal vádolja meg, hogy „valamiféle »pánhistorizmus« hibájába” esik. Ez utóbbin azt érti, hogy a történetírói historizmus állítólag magának vindikálta és vindikálja manapság is „a tudományok csúcsának, minden dolgok végső és teljes, sőt egyedül érvényes értelmezőjének rangját”.31 Az ezekből fakadó különbség szerinte oly „szemetszúróan nyilvánvaló” és „oly világos, hogy hosszas elemzésére, cáfolatára aligha van szükség”.32 Ekként futamodik meg tehát történész-teoretikusunk a bizonyítás terhének a vállalása elől, holott felettébb kétséges a két történeti „iskola” közötti állítólagos különbség hangoztatott ténye, ha nem a deklarált elméleti ambíciókat, hanem a marxizmus akkori égisze alatt ténylegesen művelt gyakorlati történetírást magát tekintjük. Mert az bizony többnyire nem nagyon különbözött a jól bejáratott történetírói pozitivizmus és historizmus gyakorlatától. Legföljebb, ha éppen szükségesnek tűnt, a „vörös farok” sem hiányzott belőle, 1319
