Századok – 2021
2021 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Csernus-Lukács Szilveszter: Nyelvpolitika és anyanyelvi megoszlás Bács-Bodrog vármegyében 1862-ben
CSERNUS-LUKÁCS SZILVESZTER novemberben mérték fel, a júniusi statisztikákban szereplő ügykezelési nyelv még a községek saját döntéseinek eredménye. A három városi törvényhatóság képviselő-testületének nemzetiségi összetételéről sincs adatunk, így nem tudhatjuk, hogy az adott nyelv kiválasztása a testület többségének anyanyelvét vagy attól eltérő közmegyegyezéses testületi közvetítő nyelvet jelentett-e, összehasonlítási alapunk csak az összlakosság nemzetiségi/anyanyelvi összetételéről van. Egyedül Újvidék városát illetően áll rendelkezésre forrásunk a döntésről, ám az 1861-es esemény után hat évvel, a Belügyminisztériumnak küldött magyar panasz csak annyit említ, hogy Miiedé polgármester „önhatalmúlag” vezette be a szerb nyelvet.70 A község, amely szintén maga választotta ügykezelési nyelvét, ezen döntések körülményeiről sincs azonban adatunk, ahogy a gyűléseken résztvevők nemzetiségi összetételéről sem; támpontot viszont az összlakosság nemzetiségi/anyanyelvi összetételén túl a túlnyomólag divatozó nyelv is ad. Arra egy-egy községre kiterjedő levéltári vizsgálat világíthat rá, hogy milyen okra vezethető vissza az olyan eset, ahol egy község egy községbeli kisebbség anyanyelvét használta ügykezelési nyelvül, ehhez ugyanis a gyűléseken résztvevőknek a többségi-kisebbségi viszonyrendszerét is meg kell vizsgálnunk, ahogy esetleges helyi kompromisszumok lehetőségét is. 70 „Több újvidéki magyar hazafi” levele a belügyminiszterhez. Újvidék, 1867. márc. 25. MNL OL Bm. elnöki iratok K 148. 1867.III.651. Az 1860-as évek újvidéki konfliktusairól bővebben lásd Csernus-Lukács Szilveszter - Székely Tamás: Securing their own position. Challenges faced by local elites after the Austro-Hungarian Compromise. Acta Poloniae Historica 121. (2020) 85-121.; Deák Agnes: „Mindenkor mindent nemzetiség kérdésévé tesznek”. Helyhatósági választások etnikai, felekezeti és nemzetiségi választóvonalak erőterében (1867). In: Társadalomtörténeti Tanulmányok Tóth Zoltán emlékére. Szerk. Horváth Zita - Rada János. Miskolc 2017. 273-293., 276-278. 71 A községek (és Baja) ügykezelési nyelvét nem anyanyelvéül tudó mintegy 70 ezer ember (15,86%) körében nagyjából azonos arányban voltak németek (29,05%), szerbek (25,71%) és „dalmaták” (22,71%), de még mindig tízezres nagyságrendben magyarok (15,32%) is, rutének (3,71%), szlovákok (3,38%) és zsidók (1,54%) mellett. Az 1862-es pillanatkép birtokában feltárhatjuk azt is, hogy Bács-Bodrog városai és községei mennyiben folytattak „nagylelkű”, a lakosság anyanyelvének minél jobban megfelelő nyelvpolitikát. Ez a „nagylelkűség” — egyelőre összehasonlítás híján — attól függően tekinthető megfelelőnek vagy éppen szűkmarkúnak, hogy mit várunk el a korszak közigazgatásától: a vármegye lakosságának 84,14%-a élt olyan településen, melynek az ügykezelési nyelve (vagy nyelveinek egyike) az anyanyelve volt. Nemzetiségekre bontva ezt az összátlagot felülmúlta a vármegye magyar, zsidó és szlovák népessége, amely - a fenti adatokat ismételve - 93,6, 90, illetve 87,52%-ban „tudhatta magáénak” települése ügykezelési nyelvét. A német nemzetiség ügykezelési nyelvi „kielégítettségét” átlagosnak (84,52%) mondhatjuk, míg a szerb (76,2%), rutén (62,03%) és a „dalmata” elem (56,46%) lefelé húzta az átlagot.71 A tágabb értelemben vett Bács-Bodroggal számolva az ügykezelési 1307
