Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Márta Fata – András Forgó – Gabriele Haug-Moritz – Anton Schindling (szerk.): Das Trienter Konzil und seine Rezeption im Ungarn des 16. und 17. Jahrhundert (Molnár Antal)
648 TÖRTÉNETI IRODALOM és Erdély lényegében nem szerepel a műben. A kötet reprezentatív jellegére utal, hogy a szerzők között szinte mindenki szerepel, akinek a témában nemzetközi szinten is értelmezhető eredményei vannak. Jellemző módon inkább a fiatalabb és a középgenerációhoz tartozó kutatókról van szó, az idősebb korosztályt tudománytörténeti okokból irodalomtörténészek képviselik. A kötet három dolgozata a Trienti Zsinattal és annak általános következményeivel foglalkozik. Peter Walter röviden bemutatja a zsinat történetét, majd a zsinat teológiájának jelentőségét körvonalazza, mégpedig a későbbi, akár az I. és II. Vatikáni Zsinatig terjedő perspektívában. (7–24.) Puskás Attila az egyházi hagyományról szóló trienti tanítást értelmezi. A zsinat a Sola Scriptura tanával szemben az egyházi hagyomány egyenértékűségét mondta ki, amelyet a Sacrosancta dek rétum a protestánsellenes él tompításának érdekében apostoli hagyománynak nevezett. (25–46.) A harmadik általános dolgozatban Peter Claus Hartmann értekezik röviden a jezsuiták szerepéről a tridentinumi megújulásban. A rend sajátos modernitását hangsúlyozza a régebbi rendekkel szemben, amellyel a jezsuiták a megújulás leghatékonyabb eszközei lettek. (169–178.) A Magyarországra vonatkozó írások közül mindössze kettő tárgyalja a hazai katolikus egyháztörténeti irodalomban az „elesettség századának” nevezett 16. századot, tizenegy tanulmány a 17. századdal foglalkozik. Ez az arány(talanság) jól mutatja a kutatás súlypontjait és forrásviszonyait. Csepregi Zoltán dolgozata az 1562. évi debrecen-egervölgyi hitvallásban vizsgálja a Trienti Zsinat recepcióját. Ez a hitvallás a magyar reformáció történetének egyik legizgalmasabb és legzavarosabb dokumentuma, nem véletlenül nevezte Révész Imre „tankazalnak”. Csepregi a forrás elemzésekor a végvári kontextust hangsúlyozza, szerinte a határvidéki élethelyzet magyarázza a helvét megigazulás-tan erőteljes jelenlétét a szövegben. Az irat tipikus terméke a kialakuló felekezetiség és az I. Ferdinánd korát jellemző egységtörekvések egymásba tűnésének. (47–61.) Varga Szabolcs dolgozata nagyon jó összefoglalást nyújt az elesettség századáról. A korábbi és a legújabb kutatások összefoglalásán túl a szerző felhívja a figyelmet az árnyalás szükségességére. Az egyházi intézmények lassú és több fázisban végbemenő pusztulása ellenére kimutatható a katolikus túlélés, a középkori hagyományok fennmaradása és az újjáéledés korai elemeinek megjelenése. (63–77.) A 17. század katolikus egyháztörténetét hat szintetizáló jellegű tanulmány mutatja be, amelyek akár egy egyháztörténeti szintézis fejezetei is lehetnének. Tusor Péter a pápai potestas in directa szerepét elemzi a Habsburg valláspolitika kontextusában a 17. század elején. A Római Inkvizíció 1998-ban megnyílt levéltárának egyik legizgalmasabb magyar témájú irategyüttese II. Mátyás kiközösítésének ügyére (1609) vonatkozik. A korlátozott vallásszabadságot kimondó 1608. évi törvények miatt az uralkodóra kiszabott egyházi büntetés a pápai hatalom közvetlen beavatkozása volt a Habsburg Monarchia politikájába. A tanulmány közli és elemzi a király feloldozást kérő levelét a pápához, amelyet rövidesen meg is kapott. A magyar rekatolizáció államegyházi keretekben indult meg 1609 után, a kiközösítés és a feloldozás kérése nemcsak a pápai potestas indirecta , hanem a magyar katolikus hierarchia erejét és mozgásterét is jelezte a 17. század elején. (79–93.) Forgó András írása összehasonlító módon elemzi a katolikus–protestáns és a katolikus–ortodox egységtörekvéseket. A tanulmány az uniós modellek Tridentinumhoz való viszonyát vizsgálja, és beilleszti ezeket a Habsburg államegyháziság kontextusába. Az írás érdeme, hogy egységes szempontrendszer alapján közelít a két folyamathoz, és saját kutatásai mellett a Végsheő Tamás által irányított, igen termékeny nyíregyházi kutatóműhely eredményeire is felhívja a németül olvasó kollégák figyelmét. (95–119.) Fazekas István a Trienti Zsinatnak az alsópapságra gyakorolt hatását vizsgálja a Magyar Királyságban a 16–17. században. Az írás a szerző korábbi kutatásainak kiváló összefoglalása. A téma jelentőségét a kötet alapgondolata szempontjából mindenekelőtt az adja, hogy az alsópapság szerepének változásán érhető a leginkább tetten a katolikus egyháztörténet pasztorális fordulata Trient után. Ugyanakkor a forrásadottságok itt a legrosszabbak, számos alapkérdésre nincs és nem is lesz
