Századok – 2020
2020 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Gulyás László Szabolcs: Mezővárosi önkormányzat a középkori Hegyalján (Lakatos Bálint)
886 TÖRTÉNETI IRODALOM tanács), hanem tagolt tanácsról (egy tanácsban esküdtek és vének) beszélhetünk, és ez a vizsgált anyagra ráillik. A kötet legötletesebb egysége a IV. fejezet – amely az egyes települések okleveleinek intitulációiban, tehát a tanácsnévsorokban feltűnő foglalkozásneveket vizsgálja –, ennek a többi résszel való összedolgozása azonban elmaradt. Találóak Gulyás megállapításai, amelyek arra vonatkoznak, hogy a nevek, különösen a magyar nyelvű foglalkozásnevek a középkor végére hogyan váltak vezetéknévvé (165., 170.). Hogy a tanulmányozott forrásanyag milyen kérdések vizsgálatára és megválaszolására alkalmas, azt az V. fejezet (A mezővárosi tanács hatásköre, illetékessége és feladatai ) bizonyítja. A területi és személyi illetékesség elvéből következő ügytípusok és ügymenet bemutatása informatív, bár csak az írásos rögzítést igénylő ügyekről rendelkezünk érdemi adatokkal, és nem olvashatunk semmit a heti ülésnapok és törvénylátó napok rendszeréről. Jól kidolgozott a fejezetnek az adásvételi szerződések időbeli és résztvevői alapján való megoszlásáról szóló szakasza (188– 190.), valamint a megpecsételésről és a különleges jogszokásnak tekinthető pecsételési napról szóló alfejezet (207–226.) is. Ezzel szemben az összegzés helyett álló Utószóban (227–229.) a két felvetett alapkérdés – mennyiben különleges a Hegyalja mezővárosi fejlődése, illetve a feldolgozott források alapján van-e általános tanulsága a vizsgálatnak – megválaszolása sajnos kevéssé árnyaltra sikerült. A kötet célkitűzése és módszerei, vizsgálati szempontjai és forráskezelése között három ellentmondás is feszül. Ez a szerzőt a mű egyes pontjain magyarázkodásra készteti, de az ellentmondásokat végül nem sikerül feloldania. Munkáját Gulyás régiótörténeti megközelítésnek, nem helytörténeti összegzésnek tekinti, ennek fontosságát több helyen kiemeli (7., 227–228.). Márpedig, ha egy régiót vizsgálunk, akkor annak minden településével foglalkoznunk illene. Ezzel szemben a szerző a térségből csupán azon mezővárosok és falvak viszonyait veszi górcső alá, amelyek 1526 előttről rendelkeznek saját kiadvánnyal, Patakon és Újhelyen kívül további kilenc települést (Bekecs, Bodrogkeresztúr, Olaszliszka, Mád, Abaújszántó, Tállya, Tarcal, Tolcsva és Vámosújfalu). Nem találunk tehát a középkori kiadvánnyal nem bíró Tokaj vagy Szerencs önkormányzatára vonatkozó adatokat, pedig nyilván ezekről is lehetett volna valamit mondani, esetleg a kora újkori forrásokból visszakövetkeztetni. Ráadásul a Hegyalja körülhatárolása a munkában eléggé elmosódott (az elnevezés némileg anakronisztikus voltát a szerző persze taglalja, de a Hegyalja definíciója „elrejtve” szerepel a 25. oldal 46. és a 27. oldal 52. jegyzetében). Gulyás ugyanis négy további Abaúj megyei települést is – Szikszó és Gönc mezővárosokat, Hejce falut, illetve Telkibánya bányavárost, fennmaradt középkori okleveleik lévén, „hasonlósági alapon” (29.) – bevont vizsgálatába. E három említett település adatai azonban nem analógiaként, hanem egyenrangú információkként olvashatóak a monográfiában. Más térségek mezővárosi viszonyainak vagy a feltehetően mintát jelentő Kassa, Bártfa, Eperjes írásbeliségének utalásszerű bemutatása nem jellemző azonban a kötetre, és Gulyás a közeli, szintén bortermelő Miskolc okleveleit sem említi érdemben. A másik ellentmondásnak azt látom, hogy noha a vizsgálat alapját képező fennmaradt oklevelek időbeli megoszlása egyenetlen, az egyes jelenségek taglalásakor az adatok időbeli súlyozása elsikkad. A két mezőváros, Patak és Újhely 14. századi anyaga jelentős, míg a 15. századból fennmaradt kiadványaik száma kisebb, a többi település viszont az 1480-as évektől bír anyaggal, a falvak egyenest csak a 16. század legelejéről. Gulyás azonban ezt (leszámítva a I. 2. alfejezetet) nem hangsúlyozza. A téma ugyanakkor természetes módon kínálná magát a kora újkori források felhasználására, de a szerző néhány halvány, szakirodalomból átvett adaton és a Németh Gábor által kiadott, 16–17. századi hegyaljai statútumokon kívül forrásszinten mást nem hasznosított. A fejezeteken belül általában a jelentősebb és terjedelmesebb újhelyi és pataki anyagot veszi előre, majd a többiek következnek – mikor
