Századok – 2020
2020 / 1. szám - A TÁRSADALMI MOBILITÁS KÉRDÉSEI MAGYARORSZÁGON - Ugrai János: Iskolai sikerek és társadalmi emelkedés. A sárospataki példa a 19. század első felében
UGRAI JÁNOS 75 A seniori tisztségről való leköszönés és a pappá szentelés közötti várakozási idő hosszát illetően semmilyen korreláció nem mutatható ki. Sem a peregrinációban való részvétel, sem annak elmaradása nem garantálta, de nem is akadályozta a zökkenőmentes elhelyezkedést. De semmi nem akadályozta meg a várakozási idő öt-hat évre duzzadását sem. Egyetlen kivétellel markáns periódusok sem határozhatók meg: többnyire akár egymást követő seniorok is meglehetősen eltérő mintázat alapján jutottak végül teljes értékű papi megbízáshoz. Az egyetlen kivétel az 1830-as évek közepétől számított bő egy évtizedes szakasz: az 1830 és 1834 közötti seniorok mindegyike a lehető legrövidebb idő alatt, a leköszönéstől számított egy éven belül pappá lett (peregrináció nélkül). Ezt követően azonban két út állt a seniorok előtt: vagy a Tiszántúlon helyezkedtek el – ennek korábban nem tapasztalt gyakoriságáról már esett szó. Ebben az esetben a várakozási idő egy év körül maradt. Vagy a tiszáninneni térségben maradt az illető, s egészen hosszú ideig kellett várakoznia. Futó Dániel (1840) ekkoriban már ritka kivételként hiába jutott ki nemcsak külföldre, de látogatott meg két akadémiát is, visszatérése után csupán nyolc évvel, 1850-ben helyezkedett el Szikszón. Molnár József (1838) 1846-ban, Kőrösy István (1842) 1847-ben, Gubás Ferenc (1843) pedig csupán 1849-ben jutott szolgálati helyhez. Ekkorra tehát a seniorok szintjéig is begyűrűzni látszik a tiszáninneni egyházkerületi közbeszédben már általános lelkészi elhelyezkedési krízis. Egykori seniorok mint tiszáninnneni lelkészek A továbbiakban 42 olyan lelkész adatait vizsgálom, akik tiszáninneni papok lettek. Átlagosan 24,8 éves pályafutások körvonalazódnak, de persze jelentős a szélső értékek közötti szóródás: volt, aki csupán egy évig szolgált, míg Somody Ferenc (1837) vagy Molnár József (1838) esetében 43–43, Kálniczky János (1845) esetében pedig 44 éves pályafutást követhetünk nyomon. A 30 évet elérő vagy meghaladó szolgálatok száma 19, miközben a 15 évet elérő vagy az alatt maradó pályafutások száma 12. Összességében tehát az alapsokaság egészéhez viszonyítva is jelentős azoknak a száma, akik egész – ráadásul hosszúra nyúlt – életükben a Tiszáninnen területén szolgáltak. Az egy főre eső szolgálati helyek száma jellemzően kicsi: a türelmi rendelet utáni időkben előfordultak sokat mozgó, négy-hat helyváltoztatáson átesett lelkészek, a legtöbb helyen, hét gyülekezetben pedig Zilahi Császár Sámuel (1795) szolgált, de ezek az esetek később egészen kivételessé váltak. Háromnál több gyülekezetben a 42 lelkész közül csak öten szolgáltak, s 1815 után nem is volt olyan exsenior, aki később kettőnél több gyülekezetben lett volna pap. A társaság tagjai
