Századok – 2020
2020 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Dáné Veronka - Fejér Tamás - Jakó Klára (szerk.): Jakó Zsigmond: Írás, levéltár, társadalom. Tanulmányok és források Erdély történelméhez (Mikó Árpád)
450 TÖRTÉNETI IRODALOM Az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltáráról (amíg megvolt), az ott folyó munkákról adott éves jelentések hihetetlenül fontos dokumentumok. A második világháború után ugyanis a levéltárat a hatalom szisztematikusan szétzilálta; az önkény szinte rettegett a régiségtől, amely nem az ő uralmát legitimálta. Ennyit megértett belőle. Jakó Zsigmondnak az 1942. és 1943. évről szóló jelentései alapvető dokumentumok. 1994-ben jelent meg az az írása, amely az erdélyi levéltárak második világháború alatti sorsát mutatja be, közölve négy forrást (köztük a kéziratban maradt 1944. évi jelentést), amelyek 1944 végén, 1945 elején keletkeztek (Az erdélyi levéltárvédelem múltjából). Ehhez a munkához csatlakozik az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának fondjegyzéke (1949), amely közvetlenül az államosítás előtt készült. Jellemző, hogy ez is csak 2009-ben jött ki először (Jakó Zsigmond két ifjú segítsége, Hegyi Géza és W. Kovács András működött közre az összeállításában). Forrásértékűek a fotók is, amelyek a kolozsvári levéltár helyiségeit 1949-ben örökítették meg: szinte tapintható a rend mindenütt. Az itt felsorolt fondok jelenleg már három különböző kolozsvári gyűjteményben szétdobva találhatók meg. E 250 oldalnyi dokumentum közlése után esettanulmányok következnek. Valamennyi egyben forrásközlés is. Zömük szintén 1943–1944 folyamán íródott s jelent meg; a Lészai család elpusztult levéltárának tartalmi ismertetése – amely szintén 1944-be vezet vissza –, 2003-ban született, és a Kiss Andrást köszöntő kötetben jutott nyilvánossághoz, Kolozsvárott. E nagy fejezet másik súlypontja a váradi levéltárak siralmas krónikája. Megrázó történet volna önmagában is, de igazán azzá a vége teszi, a szerző személyes érintettsége okán. A szépen rendezett levéltárat és könyvtárat a pusztulás a második világháborút követően érte el. Az új rezsim legszívesebben mindent elpusztított volna, és mindent meg is tett, hogy ezt a célját el is érje. A teljes megsemmisülés szélén álló, egy istállóba kihordott anyagot Jakó Zsigmond mentette meg tanítványai segítségével, a nagyprépost iniciatívájára és közreműködésével. Az így megóvott anyagnak azonban később nem volt jó gazdája a tulajdonos, az egyház sem. Persze az, hogy 1948 és 1990 között nem volt katolikus püspöke Váradnak, sok mindent megmagyaráz. Azt azonban semmi sem indokolhatja, hogy miért éppen Jakó Zsigmondot vádolták utólag az anyag elkallódása miatt. Talán még soha nem olvastam ennyire felháborodott, tiltakozó sorokat e tudós – mindig visszafogott, fegyelmezett – embertől. Forrásközlés zárja a fejezetet, Christianus Pomarius jegyzéke az általa rendezett nagyszebeni levéltárról, pontosabban annak jogbiztosító okleveleiről. Pomarius munkája 1546-ban készült, utóbb azonban kerültek bele még további tételek. A második nagy fejezet címe: Forráskritika, segédtudományok. Az első tanulmány az erdélyi forráskiadás történetét tekinti át az utóbbi fél században. Gyakorlatilag – mivel 2004-ben jelent meg – a második világháborút követő fél évszázadról van szó, s aki írta, maga is kiváló forráskiadványokat jelentetett meg. A nagy szilencium után A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556 két monumentális kötetét (1990), az Erdélyi Okmánytár sorozatát, amely nek első három darabját személyesen jegyezte (a továbbiakat az ő gyűjtése szerint adják ki a tanítványok). A romániai rendszerváltás után pedig forrásközlési sorozatokat indított újra (Erdélyi Történelmi Adatok, Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára ). Ez volt Jakó Zsigmond nagy műfaja, ehhez adott s ad bőséges anyagot, tennivalót Erdély története. A forráskritika iskolapéldái azok a cikkei, amelyekben a középkori oklevél-hamisításoknak ered a nyomába. Vizakna hamisított okleveleiről (2004), illetve A kolozsmonostori apátság hamis oklevelei (1984) híres tanulmányok voltak már megjelenésük idején is. Nem az az eredménye e vizsgálódásoknak, hogy ezek az oklevelek elvetendők, hanem épp ellenkezőleg, a hamisítás koráról, a hamisítók személyéről, indítékaikról – vagyis a középkori történelemről – tartalmaznak alapvető információkat. Régi iratok papírjának vízjeleivel mindannyian viaskodtunk már. Tapasztaljuk hiányát a magyar vízjel-korpusznak, szembesülünk a hazai papírgyártás és -forgalom megíratlan históriájával.
