Századok – 2020
2020 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Dáné Veronka - Fejér Tamás - Jakó Klára (szerk.): Jakó Zsigmond: Írás, levéltár, társadalom. Tanulmányok és források Erdély történelméhez (Mikó Árpád)
451 TÖRTÉNETI IRODALOM Az egyik kedvencem következik a kötetben: Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata (16–19. század) eredetileg 1989-ben jelent meg a Levéltári Közlemények ben, itt csaknem 60 oldalas tanulmány. Ha valaki az egész életét arra áldozná, hogy megírja az erdélyi papírgyártás történetét, akkor is csodás monográfia volna. De jól tudjuk, hogy Jakó Zsigmondnak ez csak afféle műhelyforgács volt, mert mindenről ugyanennyit tudott az erdélyi régiségben, csak olykor (ha kellett) megírta, olykor meg nem. A papírmalmok története mögött Erdély művelődésének egész története is megfogalmazódik. Itt szerepelnek a 16. századi városi vállalkozások – Brassó, Kolozsvár, Szeben –, összefüggésben a reformáció terjedésével; majd a 17. századi fejedelmi monopólium, amely egyáltalán nem volt oktrojált monopólium, hanem így hozta az országrész történelme, az ismétlődő pusztítások, pusztulások közepette; azután a folytonos újrakezdés, például a 18. században a jezsuiták kolozsmonostori ténykedése; majd a többi vállalkozás, egészen a 19. századig. Nagy figurák vonulnak fel, olykor csupán nevük említésével, olykor működésük részletes felidézésével: Johannes Honterus, Szalárdi János, Misztótfalusi Kis Miklós, Pápai Páriz Ferenc. Önálló kötetet érdemelne ez a munka (a mérethű vízjelek táblázatával), amely nemcsak a forrásfeltárás és -elemzés iskolapéldája, hanem a kutatástörténet kritikai elemzéséé is – anélkül, hogy ezzel kérkednék. Mindaz, amit eddig írtak erről a kérdésről, zárójelbe tehető. Két rövid írás (két mértéktörténeti közlemény) után egy pénztörténeti forrásközlés következik: Szamosközy István latin nyelven írt műve, a Schediasma de veteribus monetis (1599). Azt hihet nénk, hogy Szamosközynek már nem maradt kiadatlanul kéziratos munkája; a latin nyelvű forrásközlések után magyar nyelvű feljegyzéseit is közölte a Magyar Nyelvtudományi Társaság (Magyar nyelvű kortársi feljegyzések Erdély múltjából. Szamosközy István történetíró kézirata, Bp. 1991). Az itt közölt manuscriptum, amelyet Jakó Zsigmond átírt, jelenleg éppen lappang, hajdan – az 1970-es évek végén, ekkor készült az átirat – a Batthyaneumban őrizték. Eddig is lenyűgözhetett benünket Szamosközy tanultsága; a kiadásnak ott a helye annak a két nyomtatott Szamosközy-műnek a szomszédságában, amelyeket Kovács András tanulmányával közöltek a szegedi Adattár-sorozatban 1992-ben (Analecta lapidum [1593], illetve Inscriptiones Romanae [1598]). Nagy kár, hogy Jakó Zsigmond nem írta meg – csak tervezte – a kísérő tanulmányt Szamosközyről. Település- és társadalomtörténet a harmadik nagy egység a kötetben. Az utóbbi az a műfaj, amelyre leginkább történetírásként tekintünk; a levéltári anyag megőrzését és feldolgozását vagy a segédtudományok mégoly perfekt tudását is inkább csak a történészi eszköztár részeként tartjuk számon. Igazságtalanul, arra éppen ez a könyv a bizonyíték: a jól megírt cikk mindig a történelemről szól, bármi legyen is a tárgya. A „nagy műfaj” fejezete is segédtudományi fejtegetéssel, történeti földrajzzal indul: Az elpusztult települések kutatása. Már a cím is szíven üt. Az 1945-ben közölt tanulmány irálya azonban objektív, Jakó a pusztásodás történetét nyomozza, s nem a tatárjárást tekinti a későbbi elnéptelenedés okozójának, hanem a török kort. Ezt a következő tanulmányban újra, részletesebben kifejtette. E nagy rész programadó tanulmánya a másodikként közölt mű, A török kor településtörténeti változásai és következményeik, amely 2000-ben hangzott el a Magyar Tudományos Akadémián (a jegyzeteket a szerkesztők állították össze). Kései, nagyívű összegzés, tabukat feszegető téma. A magyar történelem újkori állapotáért első sorban a török világ a felelős, ez (és ami utána következett) rendezte át az ország – nemcsak Erdély – települési és főképp etnikai térképét. Ezzel tisztában kell lenni, s főképp szisztematikusan fel kell tárni, közzétenni az adatokat – annak a programnak a folytatásaként, amit Mályusz Elemér kezdett el, s amit Jakó – fontos korrekcióval – néptörténet nek nevez. Mályusz népiségtörténeti programja bélyeges lett 1945 után; s a középkoros historiográfia máig nem dolgozta fel a medievista Mályusz teljes életművét. Nem állom meg, hogy ne idézzem Jakót: „Nem kisebbségi körülmények között élő, határon túli kutatónak és nem is ennek a tanulmánynak a feladata felmérni, noha ez nagyon időszerű lenne, hogy e fentebb említett kutatások nacionalistának bélyegzése mekkora károkat okozott a magyar történetírásnak, no meg a magyar nemzettudatnak, határokon innen és túl.” (547.) Jakó
