Századok – 2020
2020 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tamás Ágnes: A csehek ábrázolása a magyarországi élclapokban a 19. század második felében
TAMÁS ÁGNES 421 típiák ráadásul mind a kormánypárti, mind pedig az ellenzéki élclapban felbukkantak nagyon hasonló hangsúlyokkal. Az 1860-as évek végén a csehek támadása a dualista berendezkedés ellen negatív vonásként – érthető módon – a kormánypárti Borsszem Jankóban a meghatározóbb, 1871-ben azonban mindkét élclap szerzőgár dája elutasította Hohenwart kísérletét a Monarchia berendezkedésének átalakítására. Az 1890-es években az ausztriai obstrukció, a sorozatos tüntetések és a kvóta kérdése mindkét élclapban kapcsolódott a csehekhez, de ezeket a Borsszem Jankó gyakrabban és szorosabban kötötte a hazai belpolitikai viszonyokhoz. Az Üstökös is rámutatott az osztrák-német–cseh vita „előnyeire” magyar szempontból, azonban a kormánypárti lapban ez a tematika erőteljesebben jelen volt, mint ahogy a cseh államiság megkérdőjelezése is az 1890-es években. A csehekkel – direkt vagy indirekt módon – kapcsolatos politikai kérdésköröket tehát a Borsszem Jankó domborította ki jobban, míg a történelmi-politikai eseményekhez kapcsolódó tulajdonságaikat mindkét élclap tárgyalta (például: tüntetések és verekedésre való hajlam, pánszlávizmus és magyarellenesség, nyelvhasználati jogok követelése). A tanulmányban bemutatott negatív cseh-kép mögött múltbeli sérelmek és aktuális félelmek egyaránt meghúzódtak. A pánszláv törekvésektől a Monarchia korában végig tartottak a magyar kortársak, a pánszlávizmusra az ország területi integritását fenyegető tényezőként tekintettek. Túlzónak ítélt követeléseik elutasítása pedig azzal állt összefüggésben, hogy a magyarok attól tartottak, a magyarországi nem magyar nemzetiségi mozgalmak is hasonló kívánságokkal jelentkeznek majd, és az egyes vezető körökben is egyre inkább támogatottá váló trialista irányba mozdul el a horvát politikai elit. Múltbéli élményekből táplálkoztak azok a sztereotip megjegyzések, amelyek szerint a csehek magyarellenesek, és Magyarországnak ártani akarnak, a Bach-korszak cseh hivatalnokaira még a századfordulón is rossz élményeket idézve emlékeztettek az élclapok. A budapesti élclapokban megjelentek a csehekkel kapcsolatban tradicionális szimbólumok (kétfarkú oroszlán), de nagyobb arányban használtak a szerzők a magyar adottságokból fakadó humoreszközöket. A ‘csehpimasz’ és a ‘csehül van’, illetve a Lánchíd oroszlánjai kifejezetten ilyen humoreszközök voltak, amelyek általában a csehek követeléseivel vagy a cseh–osztrák-német viszonnyal összefüggésben bukkantak fel változatos képi vagy szövegkörnyezetben. A korszak élclapirodalmára általánosan jellemző metaforák, motívumok is szerepeltek a csehekkel kapcsolatban: az orvos–beteg szituációk, a gyermekmetafora, illetve a beszélő nevek alkalmazásával. Az osztrák–cseh kiegyezéshez és a nyelvrendeletekhez kapcsolódó szövegeknek megfigyelhető egy másik vetülete is a magyar szatirikus sajtóban. Az élclapok brutális és hatalomvágyó nép. Rudolf Jaworski: Jungtschechische Karikaturen zum Nationalitätenstreit in Österreich-Ungarn. Die Prager „Šípy“ (1887–1907). Bohemia 22. (1981) 2. sz. 309–311.
