Századok – 2020
2020 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Pálosfalvi Tamás: Monarchia vagy rendi állam? Gondolatok a késő középkori magyar állam jellegéről
PÁLOSFALVI TAMÁS 159 örökös nélküli halála, és az azt követő trónharcok szolgáltatták, amelyek végére az új uralkodó, Luxemburgi Zsigmond, a korábbi királyi birtokvagyon tetemes részét örökös adományok révén magánvagyonná változtatta. Az udvari, szolgálati arisztokrácia helyén kialakult a nagybirtokos arisztokrácia, amely ahelyett, hogy tekintetét a domináns királyi udvarra vetve, továbbra is az uralkodótól várta volna a politikai érvényesülés lehetőségeit és eszközeit, inkább dominálni akarta az uralkodót és udvarát, ezzel megvetve az alapját a rendi széthúzásnak. Amint Engel fogalmazott egy másik munkájában, az 1387 utáni időszakról írva: a „korszak problematikájának középpontjában a királyi hatalom és a nagybirtokos arisztokrácia közötti viszony kérdése áll. Ez a viszony a leggyakrabban hatalmi harc, néha éles fegyverekkel vívják, máskor inkább kötélhúzásra emlékeztet, de célja mindig ugyanaz: mindkét fél arra törekszik, hogy akaratát a másikra kényszerítse”. 100 A küzdelem kimenetelét illetően Engelnek nem voltak kétségei. Egyértelműen Hóman, Szekfű és Mályusz nyomán haladt, amikor leszögezte: „a nagybirtokos arisztokrácia önálló, a központi hatalommal egyenrangú – sőt összességében azt meghaladó – erőtényezővé vált, és ezzel kezdetét vette az a küzdelem, amely egy évszázad alatt szinte teljesen felmorzsolta a királyság maradék erejét, és kialakította a mágnásfamíliák uralmának azt a változatát, amely a 16–17. század folyamán a rendi Magyarország politikai képét a török hódítástól megmenekült területen meghatározta”.101 A „rendi erők” győzelmét csupán az a tekintély odázta el valamelyest, amelyet Zsigmond 1403. évi győzelme ruházott az uralkodóra, valamint a tény, hogy az új, nagybirtokos arisztokrácia „nem egységesen szállt szembe vele” (vö. Mályusz: „együtt erősebbek nála”), így a busásan megjutalmazott, neki személyesen lekötelezett híveire – Cillei Hermann, Garai Miklós és mások – támaszkodva Zsigmond még útját tudta állni az államhatalom felbomlásának. A király halálát követő újabb bizonytalan trónutódlás azonban már olyan válságot okozott, „amelynek kimenetele végül is meghatározta a magyar állam további fejlődését”. Habsburg Albert már a megválasztásakor kénytelen volt alávetni magát a bárók akaratának, 1439-ben pedig – kényszerűségből – szétosztogatta a Zsigmond pazarlását még túlélt várbirtokvagyon jelentős részét. „A rendek és a központi hatalom harca ezzel végeredményben eldőlt” . „A királyi várakra alapozott centralizált – vagy ha úgy tetszik: központi akarat után igazodó – államszervezet megsemmisült, és helyét az ún. rendi állam foglalta el, amely azonban a valóságban inkább rendi széttagolódást jelentett.” 102 100 Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387–1437). Bp. 1977. 11., hivatkozás Mályusz 1960-as Zsigmond tanulmánya. 101 Engel P.: Vár és hatalom i. m. 185. 102 Uo. 187–188.