Századok – 2020
2020 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Keller Márkus: Szocialista lakhatás? A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon (Germuska Pál)
1367 TÖRTÉNETI IRODALOM is kiemelt figyelmet kap az az 1930-as évektől meghatározó küldetéstudat, amely szerint az építész nem egyszerűen egy épületet (egy lakást) konstruál, hanem megteremti az új, a modern, esetünkben a szocialista embert – a létrehozott terek segítségével. A szocialista vízióban az „ideális lakás” összeforrott az „ideális társadalom” koncepciójával, a „helyesen” megtervezett lakás elvezetett volna egy „jobb társadalom” felé (15.). E szemlélet korlátaira, visszásságaira már A válság körvonalai – a lakáshelyzet a háború után című második fejezetben is rámutat a szerző. A Tér és Forma folyóirat köré szerveződő építészek ugyanis az 1944-es nyilatkozatukban deklarálták, hogy a „tudatlan, rossz ízlésű, lakáskultúrával alig rendelkező lakosságot” nevelni szükséges, állami szerepvállalással „fejleszteni” és „valódi igényeikre” kell ráébreszteni őket (34.). Az építészszakma meghatározó része tehát kezdettől nem partnerként tekintett a megrendelőkre, a majdani lakáshasználókra, a lakásépítésben pedig az állami központi tervezéstől vártak áttörést. Keller az építészek és az államhatalom viszonyát taglaló alfejezetben találóan mutat rá arra, hogy a Rákosi-korszakot egy teljes építésznemzedék élte meg pozitívan. Magyarázata szerint azért, mert az egész szakma presztízse megemelkedett, a hatalmas beruházásokkal és új városépítésekkel az építészet időlegesen szimbolikus jelentőséget nyert. Amit aztán a Kádár-korszakban hamarosan el is veszített, és az építész, mondhatni, visszakerült az iparosszakmák közé – megfosztva kitüntetett szerepétől. A szaklapok hasábjain az 1940-es évek második felében kibontakozó lakás-diskurzusban a falusi családi ház korszerűsítése és az ideális városi lakásforma állt a középpontban. Noha a korabeli magyar társadalom még döntő mértékben az agráriumhoz kötődött, az állam legfeljebb mintaadással (jó típustervekkel) kívánta segíteni a vidéki (falusi) lakásépítést, amely már csak a pénzhiány miatt is ragaszkodott a hagyományos anyagokhoz és építési módokhoz. Maguk a típustervek az új társadalomszemléletet sugározták, amikor három sematikus falusi csoport számára készültek: a gazdának, a munkáscsaládnak és a szellemi foglalkozásúnak. Ekkor és a későbbi évtizedekben is ambivalens módon viszonyult az építészszakma és lakáspolitika a családi házhoz: egyfelől pazarlónak tartották, hiszen adott telken mindössze egyetlen család lakhatását oldotta meg (a társasházzal vagy a sorházzal szemben), másfelől viszont a források adott allokációja mellett a megépült új lakások tekintélyes része nem állami pénzből létesült, így vidéken mégiscsak a családi házak adták a többséget. Aztán az 1950-es évek eleji szocreál stílusfordulattal még inkább az olcsóság és a lecsupaszított funkcionalitás került előtérbe, az addig érthetően figyelmen kívül hagyott Szovjetunió-beli gyakorlat pedig másolandó példává emelkedett. A városi lakások esetében a diskurzus középpontjában a „szocialista életmód” és a modern lakás(elrendezés) állt, amely az „indokolt lakásszükséglet” meghatározásában öltött testet leginkább. A háború utáni drámai lakáshiány közepette ugyanis elengedhetetlen feladatnak ítélte az építészszakma az igények és ezzel a lakásméretek, terek racionalizálását. Az első ízben Major Máté és Perényi Imre (a korszak két meghatározó kommunista építésze) által felvázolt logika szerint az „ideális követelmények” nyomán készülhettek optimális típustervek, ezekre épülhetett az építési szabályozás, amely a helyes lakáspolitika alapját képezte volna. Az életmód sajátosságaiból (például többműszakos munkabeosztás) és a családméretből kiinduló típusterveknek aztán az 1950-es évek elejétől egyre nagyobb figyelemmel kellett lenniük az olcsóságra is: gazdaságossági okokból csökkentették az alapterületet és a kínált komfortot is. E típustervek, még ha kevés is valósult meg belőlük maradéktalanul, kitűnő forrását képezik a hivatalos életmódbeli és társadalmi normák megismerésének. Keller remekül használja a legunalmasabb szabályzatokat és brosúrákat is e normák bemutatására. A szerző arra a furcsa helyzetre is felhívja a figyelmet, hogy miközben a szocialista realista stílus az épületek homlokzati kiképzését aprólékosan meghatározta (még a lakóépületekét is), addig a lakások elrendezésében a megfogalmazott társadalmi ideálkép alig érvényesült; ugyanakkor az 1950-es évek közepétől-végétől visszatérő modernizmus ismételten igényt tartott a lakáshasználat tervezői meghatározására, a lakáshasználók életmódjának „javítására”.
