Századok – 2020
2020 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Keller Márkus: Szocialista lakhatás? A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon (Germuska Pál)
1368 TÖRTÉNETI IRODALOM A kötet fontos erénye annak részletes bemutatása, hogy a propagandával és a máig élő közvélekedéssel ellentétben a hosszú ötvenes években az állam erőfeszítései csak korlátozottan tudták befolyásolni a lakásállomány egészét. A diktatúra eleve más, úgynevezett termelő szektorokba összpontosította az erőforrásokat, a lakásépítés valójában az ipari nagyberuházások járulékos hozadéka maradt. Ráadásul egy bürokratikus rendszerben azok a területek (szakpolitikák), amelyeknek nem volt főhatósági képviseletük, mindig gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek. Tanulságos a kötet harmadik fejezetében nyomon követni, hogy a lakásügy csak 1949-ben jelent meg az állami bürokráciában minisztériumi főosztályi képviselettel, és csak 1963-ban került az Építésügyi Minisztérium explicit feladatai közé a lakásépítés. Az állami szerepvállalás elégtelen voltát mi sem mutatja jobban, mint hogy az 1950-es években mindvégig mintegy 50%-kal haladta meg a magánerős lakásépítés az államit. Az állam az 1952-es államosításokkal birtokba vett hatalmas ingatlanvagyonnal rosszul gazdálkodott, a beszedett lakbérek nem fedezték a lakóházak karbantartását, felújítását, így gyorsan megkezdődött a lakásállomány amortizálódása. A lakbérek ráadásul nemcsak a lakás méretétől, komfortjától és elhelyezkedésétől, hanem az ingatlan kezelőjétől (vállalat, minisztérium, tanács), illetve a bérlőtől (gyári munkás, funkcionárius, adott vállalat/minisztérium dolgozója stb.) is függtek. Keller rendeletek, statisztikák és korabeli cikkek alapján mutatja be ennek a városi „ingatlanpiacnak” a töredezettségét, néha már-már érthetetlen sokszínűségét. Némi meglepetéssel olvashatjuk, hogy 1954-től (tehát alig két évvel a nagyszabású államosítás után) egyfajta privatizáció is elindult, hiszen ekkortól lehetőség nyílt a lakások visszaigénylésére vagy megvásárlására! Az pedig leginkább a szocialista rendszer diszfunkcionalitását jelzi, hogy 1959-ben a kormányrendelet a kisebb állami lakások elidegenítését éppúgy az ingatlanok állagának megfelelő megóvásával indokolta, mint ahogyan 1952-ben a törvényerejű rendelet az államosítást. Ugyancsak tanulságos adat, hogy az 1959-ben megépült összes lakás 61%-át kisiparosok kivitelezték, és csak a maradék egyharmadot állami vállalatok! Az állam tehát hiába épített korszerűbb, jobban felszerelt lakásokat, csekély részesedése miatt nem tudott érdemben javítani az általános lakhatási viszonyokon. Az 1950-es évek végén még mindig mintegy 400 000 lakás hiányzott a „piacról”. A szerzőnek érdemes lett volna még kitérnie a lakásigényeket alapvetően befolyásoló vándorlási folyamatokra is: a tárgyalt évtizedben ugyanis körülbelül 600 000 ember hagyta ott – részben kényszerből – az agrárszektort, és vállalt az (építő)iparban munkát. A szektorális váltás pedig többnyire városba költözést is jelentett, így a legnagyobb lakáshiány az új és/vagy gyorsan fejlődő iparvárosokban, valamint Budapesten alakult ki. A lakáshelyzet normalizálását tehát külön nehezítette egy radikális sebességgel kibontakozó belső migráció, amelyet az állam maga keltett, de következményeivel végképp nem tudott mit kezdeni. A kötet első felében taglalt elméleti konstrukciók (típustervek) gyakorlati megvalósulását, élhetőségét vizsgálja az utolsó fejezet – az óbudai Kísérleti Lakótelep és a nyugat-berlini Hansaviertel öszszevetésével. Keller meggyőzően indokolja, hogy miért is érdemes összehasonlítani a szocialista és a kapitalista víziót az ideális lakhatásról és az „új életformáról”: egyaránt állami kezdeményezésre épültek, hasonló időszakban, és mindkét városban az az igény vezette a tervezők kezét, hogy az alaprajzzal, téralakítással kísérletezve tereljék a modern életmód felé a lakókat. Utóbbiak – kritikáik ellenére – megkedvelték a lakásokat és mindkét telepen sajátos identitások jöttek létre. Ugyanakkor a kísérletek eredményei, főként Magyarországon, alig épültek be a tömeges lakásépítés gyakorlatába, amelyet sokkal inkább a költséghatékonyság és a létrehozható minél nagyobb lakásszám vezérelt a következő két évtizedben. A szerző zárszavában arra hívja fel a figyelmet, hogy a hosszú ötvenes években az állam meglehetősen csekély mértékben járult hozzá össznemzeti szinten a lakáshelyzet javításához – főként a falusi Magyarországot hagyta magára ilyen tekintetben. Az átpolitizált építészeti diskurzusok érdemi szakmai eredményei kevéssé kerültek át a gyakorlatba, és az állam nem is
