Századok – 2020
2020 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Keller Márkus: Szocialista lakhatás? A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon (Germuska Pál)
1366 TÖRTÉNETI IRODALOM aspektusok alkalmazás-különbségeit. A fejezet a kompenzáció nélkül maradt vagy a „biztonságban maradás” zónáiba terelt életutak törvényszerűségeinek kitett, értelmezésekkel terhelten tematizált történések egész gender-problematikáját is felméri, hogy végül magának a kutatásnak metodikai perspektíváival, nem utolsósorban a „szelektív emlékezet” vagy „projekciós emlékezet” családi újraértelmezéseinek drámaiságával szembesüljünk. A jegyzet- és szakirodalmi anyag további félszáz oldalon pontosít, hitelesít, kontextualizál. Mindezek azokra a kibeszéletlen traumákra irányítják figyelmünket, melyek a napi hírek, a dokumentált vagy büntetési jogszakaszba került esetek, háborús övezetek menekülőinek élethelyzete és „hozott öröksége” okán egyaránt az emberiesebb megismerő alázatot igényelnék, de a hétköznapok sodrásai éppúgy elmossák arculatukat, ahogyan a háborúk rettenete volt és maradt mindig is felejthetetlen. A közhelyes-szimplán „háborús állapotoknak” tulajdonított történések ma éppúgy nélkülözni látszanak a minimális empátiát is, a traumák kezelésének (mostanság egyre több visszaemlékezésben megjelenő) szükséges változatait, a kibeszéléshez szükségessé váló bátorság konstrukciós hátterét, a családi emlékanyag köztörténeti hasznosulásának „emlékezetpolitikai fordulatát”. Ezek mostantól valójában már az elbeszélhetetlen elbeszélhetőségét is magukba rejtik, mégpedig felszólító erővel, ahogyan a kötet kiváló borító-fotója is élesen tükrözi időtlen érvényével és kortalan fegyelmével, bármikori énünket permanensen fenyegető romboló szürkéivel. A. Gergely András Keller Márkus SZOCIALISTA LAKHATÁS? A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon L’Harmattan – Országos Széchényi Könyvtár, Bp. 2017. 252 oldal „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? / Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itt, neve is van: Budapest” – énekelte Cseh Tamás Levél nővéremnek című, 1977-es albumán. A dal sajátos látleletként reflektált a fővárosban továbbra sem szűnő lakásínségre, amelyen a 15 éves (1961–1975) lakásépítési programban felépült soktízezer (panel)lakás is csak enyhíteni tudott. Pedig a magyarországi szocialista rendszer éppen az 1971–1975. éveket átfogó IV. ötéves tervben költött minden korábbinál többet a kommunális beruházásokra, azon belül is a lakásépítésre. Akkor miért nem tudott mégsem megfelelni az állami lakáspolitika a saját fennen hangoztatott ígéreteinek, hogy minden szükséges és jogos lakhatási igényt kielégít? Keller Márkus könyve, úgy hiszem, föltárja e kérdés gyökereit. Keller már a kötet bevezetőjében is jelzi, hogy a lakásügy éppen komplexitásánál fogva volt különösen alkalmas a „gondoskodó állam” korabeli szlogenjének és a szocialista állam „korlátlan hatalmának” (21.) felülvizsgálatára, lényegében megkérdőjelezésére. A történész-szociológus szerzőt egy évtizede foglalkoztatja az 1945 utáni építésztársadalom és a lakhatás problematikája, az építészek professzionalizációjától az óbudai kísérleti lakótelep bemutatásán keresztül a lakáskérdés 1950–1960-as évekbeli diskurzusainak vizsgálatáig. Ezek az – időnként könyv méretű – „előtanulmányok” szintetizáltan épülnek be Keller itt tárgyalt munkájába, amely a „hosszú ötvenes éveket” (1949–1962), a hazai sztálinista rendszer időszakát vizsgálja. Ezúttal századok 154. (2020) 6. szám
