Századok – 2020
2020 / 6. szám - MŰHELY - Ignácz Károly: Mennyiben ismerhető meg az egyén választói magatartása?
MENNYIBEN ISMERHETŐ MEG AZ EGYÉN VÁLASZTóI MAGATARTÁSA? 1330 Horthy-kori kormánypártok átlaguk alatt (illetve 1939-ben az átlaggal megegyezően) szerepeltek. A kormánytámogató erők (és nem a kormánypárt!) dominanciájáról csak 1926-ban és 1931-ben beszélhetünk, amikor a kereszténypártiak kormányzati erőnek számítottak. A másik három választáson azonban kiegyenlített (50-50% körüli) erőviszonyok voltak a kormánypárti, illetve ellenzéki és pártonkívüli jelöltek összesített szavazatarányai között. Az ellenzéken belül pedig fokozatosan változott a fő erő: 1922-ben az ellenzéki kereszténypártiak (42%), 1931-ben az FKGP (31%), 1935-ben és 1939-ben a nemzetiszocialisták (26, majd 48%). Külön érdemes kitérni a három határmenti, egyébként kevés választójogosulttal rendelkező választókerület (Mosonszentjános, Rajka és Halászi) érdekes esetére is. Ezekről Paár egyszerre állítja azt, hogy ott „a [Horthy-]korszak egészében a kormánypárt nyerte meg a választásokat”, mert a „választópolgárok a kormány(párt)tól várták a határok módosítását” (207., más szavakkal ugyanezt: 209.), de közben azt is, hogy az 1930-as években „a három peremhelyzetű [...] választókerületben változékonyabb kimenetelű volt a politikai verseny, mint Győr megyében vagy a magyaróvári kerületben”. (208.) A húszas években tényleg a kormánytámogató erők (itt is: nemcsak önmagában a kormánypárt, hanem a szövetséges keresztény pártokkal együtt) szerezték meg egy kivétellel az összes mandátumot (1922-ben jelentős fölénnyel, 1926-ban egyhangú választásokon), addig 1931-ben és 1935-ben a hat mandátumból ötöt lényegében kisgazda jelöltek nyertek. Ráadásul kormánypárti jelölt nem is indult a halászi kerületben egyik alkalommal sem, míg a mosonszentjánosiban 1935-ben (így akkor a kisgazda képviselő 97%-kal nyert). Mi magyarázza ezt az éles váltást és a kormánypártra egyébként nem jellemző távolmaradást? Paár a kisgazda sikereket a helyi jelöltek népszerűségével, informális kapcsolatrendszerével indokolja. Ez akkor a közigazgatási szereplők támogatását is jelentette, tehát a kisgazdapártiak váltak volna úgymond a hivatalos jelöltté, akiknek győzelmét a kormánypárt helyi és országos vezetése is támogatta, vagy legalábbis nem ellenezte? A könyvből ezekre a kérdésekre sajnos nem kapunk választ. * * * Az utóbbi idők kutatásainak köszönhetően egyre többet tudunk a történeti választói magatartásról. A nagy társadalmi csoportok korábban sokszor determinisztikusan leírt preferenciái helyett immár árnyaltabb értelmezések, illetve az egyéni döntések vizsgálatai kerülnek előtérbe. Az elemzett kötetek közül az első, Gerhard Péteré kiváló példát adott az utóbbi módszerben rejlő lehetőségekre, amelyek tanulságai nemcsak a választáskutatók szűkebb táborának, hanem a szélesebb szakmai közönségnek is érdekesek. Sajnos a másodiknál, Paár Ádám munkájánál inkább csak a kudarc tanulságait lehet levonni. A Győr és Moson régió érdekes választási jellemzőihez és eseteihez kapcsolódó kérdések jó része még nyitott, amelyekre új kutatásokkal – a szerzőnek vagy másnak – igazi válaszokat kellene adnia.
