Századok – 2020
2020 / 6. szám - TANULMÁNYOK GYÁNI GÁBOR TISZTELETÉRE - Bódy Zsombor: Az önmagára irányuló tekintet. Van-e jelenkortörténet, és ha nincs, mi az?
BóDY ZSOMBOR 1299 azaz 1889 körül kezdődött. Noha a jelenkortörténet fogalma a 20. század elején már létezett – Franciaországban eredetileg 1789-re, Angliában 1837-re datálva annak kezdetét –, a professzionális történészek többnyire tartózkodtak annak a korszaknak a vizsgálatától, amelyből még éltek kortársak.23 Nagyjából az 1970-es évek elejétől kezdve azonban – nem minden előzmény nélkül – a jelenkor kutatása rendkívül népszerűvé vált a történészek körében – párhuzamosan a történeti emlékezet fogalmának expanziójával. Ma már semmi meglepő nincs abban, ha valaki 20-25 évvel korábbi vagy a jelenhez még közelebb eső témákról ír történeti munkát. Az emlékezet tanulmányok (Memory Studies) köre pedig időközben majdhogynem önálló diszciplínává nőtte ki magát. 24 Ahhoz, hogy megérthessük a történeti emlékezet és a jelenkortörténet felemelkedésének okait és természetét, meg kell értenünk, hogy miért volt korábban tartózkodó a történetírás a jelen tanulmányozásával szemben. A történetírók hosszú időn át nem ódzkodtak attól, hogy vizsgálatuk tárgyául a jelent válasszák, sőt ellenkezőleg, nagyon is saját jelenüknek szentelték figyelmüket. Koselleck, aki bámulatos tudással rendelkezik a klasszikus auktorok műveit illetően, bemutatta, hogy Hérodotosztól a 18. századig a történetírók valójában nagyobbrészt a saját korszakukat tanulmányozták. Ennek több oka volt, de az egyik legfontosabb mozgatórugó mégis módszertani. A jelen ugyanis közvetlenül hozzáférhető volt, a történetíró maga is szemtanú, vagy legalábbis hagyatkozhatott szemtanúk beszámolóira. Megfelelő óvatossággal kezelve pedig a szemtanúk beszámolói megbízhatóbbnak számítottak, mint a mindig töredékes – és könnyen hamisítható – régi dokumentumok. Lessing híres megfogalmazása szerint: „Egyáltalán, azt hiszem, hogy az igazi történetíró névre csak az méltó, aki saját korának és saját országának történetét írja. Csak ő tud tanúként fellépni és csak ő remélheti, hogy az utókor is ekként fogja becsülni.”25 A 18. század végén azonban épp az ellenkező megközelítés vált dominánssá a történetírással hivatásosan foglalkozók körében: ettől kezdve, amint a bevezetőben a Koselleck által is idézett példa mutatta, a történetírás mint diszciplína a már befejezett, lezárt múlt tanulmányozásának tudományává vált. A jelennel, közelmúlttal foglalkozó történetek írása természetesen nem szűnt meg a 19. században sem, ám az az „igazi”, tudományosnak tekintett történetíráshoz képest alsóbbrendű 23 Noiriel, G.: A történetírás „válsága” i. m. 45–47. 24 Keszei András: Az emlékezet rétegei. Korall 2010. 41. sz. 5–34. 25 Rövidítve idézi Contemporary History i. m. 55. Az eredeti: „Überhaupt aber glaube ich, dass der Name eines wahren Geschichtschreibers nur demjenigen zukömmt, der die Geschichte seiner Zeiten und seines Landes beschreibt. Denn nur der kann selbst als Zeuge auftreten, und darf hoffen, auch von der Nachwelt als ein solcher geschätzt zu werden.” Gotthold Ephreim Lessing: Zwei und funfzigster Brief. Den 23. August 1759. In: Ästhetische Scriften. Briefe, die neuste Literatur betreffend. Hrsg. Michael Holzinger. Berlin 2014. 130. A továbbiakban Lessing a nem szemtanúként, másodkézből dolgozó és ezért feledésre ítélt történetírók hiábavaló fáradságán sajnálkozik.
