Századok – 2020
2020 / 6. szám - TANULMÁNYOK GYÁNI GÁBOR TISZTELETÉRE - Bódy Zsombor: Az önmagára irányuló tekintet. Van-e jelenkortörténet, és ha nincs, mi az?
AZ ÖNMAGÁRA IRÁNYULó TEKINTET 1296 egy-két tény felidézésével utalnom kell arra a változásra, amelyen az elmúlt száz év során a professzionális történetírás a kulturális és politikai mezőben keresztülment. 1945 előtt, majd a szocialista korszakban is a történész szakma kiemelt figyelmet élvezett Magyarországon a politika részéről és fontos pozíciót foglalt el a kulturális tájképben. Klebelsberg Kuno is, Molnár Erik miniszterként volt a Magyar Történelmi Társulat elnöke – Hóman Bálintról és Andics Erzsébetről itt most nem is beszélve –, politikusi szerepük mellett a történész szakmát is irányították, s bár maguk forrásfeltáró, elemző kutatómunkát nemigen végeztek, mégsem lehet róluk azt állítani, hogy ne lett volna kompetenciájuk annak megítélésére, melyik történész nyújt komoly teljesítményt, melyik fiatal kutató tehetséges, s az adott pillanatban milyen kutatási területre érdemes irányítani a rendelkezésre álló erőket.13 Mindez ma elképzelhetetlen lenne. A 20. század során ráadásul a professzionális történészek gyakran vállaltak politikai szerepet is, amikor például háttérmunkát végeztek a külpolitikai döntés-előkészítésben – lásd a második világháború alatti, utóbb hiábavalónak bizonyult béke-előkészítő munkát – vagy részt vettek a kultúrpolitika formálásában, publicistaként tevékenykedtek a közéleti diskurzusok alakításában, vagy egyszerűen politikusi pályára léptek. (Utóbbira az 1989–1990-es változást követő periódusból több példát is ismerünk.) A történelem és a politika ilyen összefonódása ellenére azonban a szakmai diskurzus és a tudományos intézményrendszer, ha autonómiáját nem is mindig, de a minőség értékelésében a szakmai logikát lényegében mindig megőrizte: dilettáns szerzők és dilettáns szövegek nem kerülhettek be a szakmai vérkeringésbe. A politika által felemelt és az ideológiailag leginkább elkötelezett történészek sem maradhattak dilettánsok, ha tartósan helyet akartak a szakmában. Manapság a történetírás és a politika szintén összekapcsolódik, a kettő közti határt azonban rendszerint a politika oldaláról lépik át. Politikusok gyakran játszanak jelentős szerepet új történettudományi intézmények alapításával, amelyek feladatául „a múlt képének alakítását” szánják, miközben nem ismerik a történeti kutatás és írás saját logikáját, belső szabályrendszerét. Eközben a történészeknek a korábbi időszakokhoz képest elenyésző szerepük van a közéleti diskurzusok alakításában, sőt, mind kevesebb a szakmai intézményrendszer működésének alakításában is. 14 Contre-mémoire, pratique historique. èd. Ádám Takács. Bp. 2009., különösen: Ádám Takács: Présen tation. Uo. 6–9. 13 Újvári Gábor: „A Magyar Történeti Társulat reneszánszának és legnagyobb virágzásának korszaka.“ Klebelsberg Kunó. In: Hét társulati elnök. Szerk. Szilágyi Adrienn. (Századok könyvek 3.) Bp. 2018. 115– 144.; Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája. Századok 2008 (142) 1483– 1536. 14 A jelenkortörténet helyzetét elemezve Rainer M. János is úgy látja, hogy nagyobb mozgásteret a szakma önerőből nem tud kivívni a külső kulturális és politikai körülmények változása nélkül. Rainer M. János: ...az emlékezet is konfrontálódott a történetírás múltképével... In: A történész műhelye.
