Századok – 2020
2020 / 1. szám - A TÁRSADALMI MOBILITÁS KÉRDÉSEI MAGYARORSZÁGON - Ring Orsolya – Kiss László – Turnai Anna: Női káderek a Rákosi-korszakban
NŐI KÁDEREK A RÁKOSI-KORSZAKBAN 110 Az 1955-ös adatokat összevetettük az 1949-es felmérés adataival is, s beazonosítottuk azokat a személyeket, akik mindkét listán szerepelnek. Ebben az esetben, illetve ha más forrásból rendelkezésünkre állt a szükséges információ, vizsgáltuk a pártkarrieren belüli mobilitást is, összevetettük az első pártfunkciót az 1955-ben betöltöttel. A vizsgált személyek által betöltött pozíciókat három nagyobb (párt, állami, tömegszervezeti) csoportba soroltuk, a tisztségek tekintetében pedig megkülönböztettük egymástól az alsószintű-, a közép- és felsővezetőket, illetve a listán ugyancsak szereplő újságírókat. Külön vizsgáltuk a politikai munkatárs pozíciójában szereplő személyeket, amit magas számarányuk indokolt. Módszertani szempontból nehézséget jelentett, hogy a statisztikai kategóriák a vizsgált időszakon belül is változtak, s bár a korszakban sok statisztikai adatgyűjtést végeztek, az adatok nem mindig és nem könnyen vethetőek össze egymással. Másrészt a káderlapokból, jellemzésekből nem lehet minden kétséget kizáróan, egyértelműen meghatározni a származási kategóriákat vagy az illegális mozgalomban betöltött szerepet, hiszen az érintett káder és a rendszer is igyekezett jobb színben feltüntetni önmagát, illetve az általa preferált személyeket.8 A mobilitási folyamatokról alkotott kép elmélyítése végett így fontos nak tartottuk az adatokon túl néhány jellemző egyéni karrierút megrajzolását, elemző bemutatását is. Értelmezési keretek Az 1948 és 1956 között fennálló pártállami/állampárti rendszer, kifejezett céljának tekintette a magyar társadalom teljes átalakítását. A rendszer alapintézménye az erősen centralizált, hierarchizált és katonás szervezetként működtetett kommunista párt (MDP), mely egyben az egyetlen működő politikai párt volt. A politikai rendszer az egyetlen központi akarat utasításainak végrehajtására szerveződött, sem a rendszer különböző szintjein lévőknek, sem a társadalom tagjainak nem volt módjuk a döntések érdemi befolyásolására. A diktatórikus politikai berendezkedés deklarált célja a munkásság uralmának megvalósítása volt. A politikai rendszer másik jellegzetessége az úgynevezett „megkettőzött struktúra”, azaz minden közigazgatási és irányítási szintnek volt megfelelője a pártban is, a döntéseket pedig a hierarchiában megfelelő pártszervek hozták, végrehajtásuk a gyakorlatban a közigazgatási apparátus feladata volt. A rendszer összetartó erejét az ideológia, a hatalmi struktúra, a kényszer, a presztízs és a privilégiumok rendszere 8 E módszertani nehézség egyik lehetséges feloldásához lásd Rácz Attila: A budapesti hatalmi elit 1956–1989 között. Bp. 2018. 67–73.
