Századok – 2019
2019 / 4. szám - ÁLDOZATOK, EMLÉKEZET, JÓVÁTÉTEL A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZTKUTATÁS ÚJ IRÁNYAI - Huhák Heléna: Koncentrációs tábor mint tértapasztalat. Bergen-Belsen, 1944–1945
HUHÁK HELÉNA 649 is meghatározó jelentősége van. Ez elmondható Holländer Margit naplójáról is. Gyakorlati szempontból nem volt lényegtelen, hogy a táborok között vagy éppen a táboron belül milyen terepen kellett haladniuk a gyalogmenetben hajtott foglyoknak. Margit is érzékenyen reagált az utazásra, többször leírta nemcsak az út menti természeti környezetet, hanem az utak állapotát is. A táboron belül a Lagerstraßénak összetett szerepe volt. A büntetésekkor a hegyes köveken kellett térdepelni, de járni sem volt könnyebb rajtuk, mivel az apró kavicsok felsértették a lábát. Emellett az Appellplatz és a lágerút nyitottsága számos veszély forrásává vált a sötét, zsúfolt barakk védelméhez képest. Sokszor verték meg az embert, rávágtak egy bottal az arra járó őrök, ha nem ment elég gyorsan, ha útban volt, ahogyan Margit is, aki a 37-es lábára akkora férfibakancsot kapott, amelyben képtelen volt normális tempóban haladni. „ Azt hittem, sohasem lesz vége az útnak. A lábam már alig tudtam emelni, rettentően fájt. [...] A fájdalmam mellett valahányszor ránéztem a lábamra, nem bírva magammal, nevetőgörcsöt kaptam annak a gondolatára, mi lenne, ha az otthoniakból valaki meglátna. A katonák a hosszú úton rajtam röhögtek, ha lemaradtam, rám vágtak.” 30 A lágert keresztülszelő úthálózat azonban az információszerzés, a találkozás, a kapcsolatfelvétel helye is lehetett, amelynek az, ha a családtagokat, rokonokat hosszú hetek, hónapok utáni viszontláthatták, erős és sokféle érzelmi töltetet adott. Az út tehát nemcsak elválasztott, alkalomadtán össze is kötött. „A két csoport között az úton targoncás leányok köveket hordtak, Bözsi szeretett volna üzenni az anyjának, de ő nem mert. Én kivettem egy lány kezéből a targoncát és odaszóltam a másik csoport felé. Ekkor odasúgtam Bözsi mamájának, amit Bözsi üzent: vigyázzon magára, mert életben kell maradni, erősnek kell lenni. Mondtam, hogy próbáljon átjönni, de már nem sikerült neki.” 31 A fiatal lány kezdetben táborlakó Häftlingként, majd a DP Campbe került szabad emberként és elhunyt sorstársait gyászoló emlékezőként is rója ugyanazokat a kilométereket. 1945 szeptemberében az úton gyalogló férfiak és nők emlékeinek felelevenítésével az idősíkok és az út különböző tapasztalati rétegei egymásra rakódtak: „Fél óra múlva jön egy kislány, hogy sírkőavatás lesz a halál lágerben.32 Elmentünk a Boriskával ketten. Azon az úton, ahol pont ma egy éve, hogy mentünk. Útközben találkoztunk 3 zsidó fiúval. Az egyik mesélte, hogy a 30 Lágerutazás i. m. 61. 31 Uo. 54–55. 32 A Wehrmacht/SS katonai kőbarakkok egy mérföldnyire voltak a láger fabarakkjaitól. Utóbbiakat a brit katonaság irányítása alatt 1945. április-májusában megsemmisítették, a területet megtisztították, a felálló német hatóságok az utolsó épületmaradványokat is eltüntették, s fákat, cserjéket telepítettek ide a Lüneburger Heidéről. Rainer Schulze: Forgetting and Remembering: Memories and Memoriali sation of Bergen-Belsen. In: Belsen 1945. New Historical Perspectives. Eds. Suzanne Bardgett – David Cesarani. London 2006. 217–219.
