Századok – 2019
2019 / 3. szám - TANULMÁNYOK A 90 ÉVES URBÁN ALADÁR TISZTELETÉRE - Hermann Róbert: A forradalom és szabadságharc centenáriuma a magyar történetírásban
A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC CENTENÁRIUMA A MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁSBAN 498 egy része elhallgattatásának következményeként78 s azért is, mert az új hatalom új üdvöskéi szakmailag még nem „értek be”, azaz, remek tanulmányokat tudtak írni, de komoly monográfiákat vagy forráskiadványokat aligha lehetett tőlük várni. A Századok 1949-ben megjelenő 1948-as, illetve 1950-ben megjelenő 1949-es számaiban egyébként valósággal burjánzottak az 1848–1849-es tematikájú írások, de ezeknek mintegy a felét az 1945 előtt indult történésznemzedék tagjai jegyezték (Ember Győző, I. Tóth Zoltán, Varga Zoltán, Mérei Gyula), és szakmailag egyértelműen ezek bizonyultak maradandóbbaknak. Már 1949-ben látott napvilágot Vajda Pál Oroszok a magyar szabadságharcról című munkája, amely egy terjengős bevezetővel ellátott bibliográfia a forradalomra és szabadságharcra vonatkozó orosz sajtóról, levéltári anyagról, illetve feldolgozásokról és emlékiratokról.78 „A cárizmus, amely a magyar szabadságharcot eltiporni segített, nincs többé. Megdöntötte az orosz nép” – kezdődött a kötet, megadva ezzel az alaphangot. A továbbiakban olvashatunk az orosz beavatkozás diplomáciai indokairól, az orosz hadseregen belüli magyarbarát megnyilvánulásokról (természetesen Guszev kapitánnyal az élen), s egy igen érdekes fejtegetést arról, hogy Görgei még a temesvári döntő vereség után is megverhette volna Haynau haderejét – ha nem lett volna áruló. Jellemző egyébként a szerző buzgalmára, hogy az orosz intervenciós hadseregből ténylegesen átálló, lengyel nemzetiségű Kazimierz (Konrad) Rulikowskit „eloroszosította”, s Rulikovszkijként emlegette. Az új történetírás természetes igénye volt az egész magyar történelem és benne 1848–1849. átírása. Paradox módon ebben állandóan a hangosan gyalázott polgári történetírók által összeállított forráskiadványokra kényszerültek támaszkodni. Volt még egy paradoxon: bár a rendszer a forradalom örökösének, letéteményesének és betetőzőjének mondta magát, hivatalos szentjévé mégsem a meg nem alkuvó radikálisokat, Petőfit, Táncsicsot vagy Madarász Lászlót választotta, hanem a profi politikus Kossuthot. Ebben két tényező is szerepet játszhatott. Egyrészt az, hogy a negyvennyolcas hagyomány a magyar társadalom minden rétegében legerőteljesebben Kossuthhoz kötődött, másrészt az a tény, hogy az említett radikálisok soha nem voltak hatalmon, a kommunisták viszont igen, s előképül mégsem választhattak bukott politikusokat. Kossuth ezenkívül megfelelt annak az apafigurának is, amilyennek Rákosi Mátyás, az ország új vezetője láttatni akarta magát. E Kossuth-kultusz aztán oda vezetett, hogy az 1950-es években a történeti publicisztika Kossuth-idézetekkel igazolta a hadseregen és az államapparátuson belüli tisztogatásokat, koncepciós pereket, a volt „uralkodó osztály” tagjainak kitelepítését stb. 78 Vajda Pál: Oroszok a magyar szabadságharcról. – Adalékok a szabadságharc orosznyelvű bibliográfi ájához. (A Honvéd Levéltár és Múzeum hadtörténeti kiadványsorozata 1.) Bp. 1949.
