Századok – 2019
2019 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Jeszenszky Géza: A brit külpolitika útja Ausztria–Magyarország felbomlasztásához
A BRIT KÜLPOLITIKA ÚTJA AUSZTRIA–MAGYARORSZÁG FELBOMLASZTÁSÁHOZ 24 arra kell ügyelni, hogy a németek ne szóljanak bele a békefeltételekbe. Smuts március 14-én kelt levelében azt javasolta a miniszterelnöknek, hogy egy „liberalizált” Ausztriának Orosz-Lengyelország és Szerbia mellett még Ukrajnát is fel kellene ajánlani. Mindez nem volt független a Szovjet-Oroszország és a Központi Hatalmak között Breszt-Litovszkban március 3-án aláírt békeszerződéstől, ami azzal fenyegetett, hogy a német hadvezetés a keleti frontról a nyugatira fogja átdobni csapatait, amelyek majd kiharcolhatják a győzelmet Franciaország fölött. Ebben a hangulatban a briteket hideg zuhanyként érte, hogy március 14-én a teljesen letört Skrzynski – a Bécsből kapott új utasítások alapján – arról tájékoztatta Kerrt, hogy Ausztria ki fog tartani német szövetségese mellett.67 Nyilvánvaló, hogy a breszti béke Károly császár-királyban is felélesztette a győzelem reményét, ezért végül elállt Németország cserbenhagyásának szándékától, ami egyébként nemcsak politikailag, de katonailag is igen nehezen lett volna kivitelezhető. Elmulasztott lehetőség volt-e a Smuts–Mensdorff találkozó, illetve hogy Bécsben és Budapesten nem reagáltak érdemben Lloyd George (és Wilson) 1918. januári békeprogramjára, amely a Monarchia megmaradását, sőt akár területi növekedését is kilátásba helyezte? Eltekintve a brit kormány 1918 eleji késlekedésétől, elszánhatta volna-e magát Károly Németország akaratával szemben a békekötésre? Mindezt akkor, amikor a keleti fronton a Központi Hatalmak kezében volt a győzelem, és a németek az ott felszabaduló csapatok nyugatra vezénylésével biztosra ígérték a győzelmet a nyugati fronton is. De ha ebben nem is lehetett olyan biztos a Monarchia, szakíthatott-e Németországgal úgy, hogy egész oroszországi fegyveres ereje német parancsnokság alatt állt? Hogyan fogadta volna a német vezetés a szakítás szándékának bejelentését? Beletörődéssel aligha. De ha mindezek ellenére a Monarchia élt volna a brit ajánlattal, hogyan zajlott volna le a különbékéről folytatott érdemi tárgyalás? Az első brit feltétel a Németországgal való teljes politikai és katonai szakítás lett volna, s ezt a Monarchia nem garantálhatta a végrehajtás szinte biztos kudarca miatt. Ha mégis ígéretet tett volna erre, akkor még mindig ott volt a román és az olasz kérdés. Anglia – és talán Franciaország is – úgy gondolta, hogy a szerződésben ígért területi jutalmat a két ország a csatatéren eljátszotta, de Olaszország még harcban állt, valamit kellett kapnia háborús erőfeszítéseiért. Ha Róma le is mondott volna Dalmáciáról, Isztriáról és Triesztről, az olasz lakosságú Trentino járt volna neki. Ausztria válasza erre persze az lett volna, hogy szó sem lehet arról, hogy az olasz hitszegés és a caporettói vereség, jelentős olasz területek elfoglalása után Olaszország bármi területet kapjon. A sok szenvedés, véráldozat és katonai sikerek után minimum, hogy a Monarchiát nem érheti területi veszteség, különösen nem az olaszok javára! Kérdés, hogy az angol kormány vajon ezt 67 Uo. 170.; Seton-Watson, H. and C.: New Europe i. m. 251.
