Századok – 2019
2019 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Adinel Ciprian Dincă: Instituția episcopală latină în Transilvania medievală (sec. XI/XII−XIV) (Kovács Mihai)
220 TÖRTÉNETI IRODALOM A pápaság befolyása elsősorban az adózás és igazságszolgáltatás terén nyilvánult meg. A Szentszékkel való konfliktusok igen ritkák, ami a szerző szerint arra vall, hogy a Magyar Királyság egyházpolitikája egységes volt, meghaladta az egyes püspökségek hatáskörét. Dincă ezután a püspökség és a székeskáptalan, illetve a püspökök és a különböző szerzetesrendek kapcsolatát vizsgálja, majd részletesen tárgyalja a kerci ciszterci monostor és az erdélyi püspökség közötti viszonyt. Véleménye szerint a kerci kolostor, akárcsak a rend többi háza, exemptiót élvezett, azaz nem tartozott a helyi püspök joghatósága alá. Egyetlen forrás tanúsít ja az erdélyi püspök bírói hatáskörét a kolostor egyik birtokán. Ennek magyarázata az lehetett, hogy a birtok a kerci ciszterciek privilégiumának kiadása után kerülhetett birtokukba, így egyházjogilag a püspöki fennhatóság alá tartozott. Dincă szerint Erdély kormányzásának két pillére a vajdaság és a püspökség, mindkét hivatal birtokosa a magyar királytól kapta tisztségét, így a két intézmény kapcsolata általában harmonikus volt. Az időnként jelentkező konfliktusok a királyi tekintély gyengüléséből vagy a két hivatal hatáskörének interferenciájából adódtak. A könyv külön alfejezete mutatja be a püspökség és az erdélyi szász telepesek közötti feszült kapcsolatot, amelynek legismertebb epizódja az 1277. évi gyulafehérvári vérengzés. Ennek keretében részletesen tárgyalja a szebeni prépostság létrejöttét és az erdélyi püspökséghez fűződő kapcsolatát, ezáltal érdekes meglátásokkal egészíti ki Thoroczkay Gábor (A szebeni prépostság. Fons 19. [2012] 1. sz. 37−55.) és Șerban Turcuș (Fondarea prepoziturii sașilor ca proiect transilvan al Sfântului Scaun. Anuarul Institutului de Istorie „George Barițiu” din Cluj-Napoca. Seria Historica 49. [2010] 21−38.) tanulmányait. A szerző szerint a szebeni prépostság haszonélvezői elsősorban a királyi udvarban dolgozó klerikusok voltak, így az intézmény létrejötte valószínűleg egy uralkodói kezdeményezés eredménye. A források alapján elképzelhető, hogy a prépostság területe eredetileg az erdélyi püspökséghez tartozott. A püspökség és a szász közösségek közötti konfliktusok hozzájárulhattak egy közös szász identitás létrejöttéhez. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a konfliktus nem volt a püspökség és a telepesek kapcsolatainak egyetlen paradigmája, erre a bemutatott kötet bőséges példaanyagot szolgáltat. A kötet kitér az erdélyi püspökség és a Kárpátokon túli latin püspökségek viszonyára is, különösen egy 1369-ben, Vladislav Vlaicu havasalföldi vajda által kiadott oklevél tükrében, amely a Havasalföldön tevékenykedő latin püspököt az erdélyi suffraganeus ának, alárendelt jének nevezi. Az oklevél diplomatikai vizsgálata arra a következtetésre vezetett, hogy a dokumentum az erdélyi püspöki udvarban készült, a havasalföldi uralkodó szorult helyzetében jóváhagyta, azonban a szöveg nem tükrözi az ottani egyházi viszonyokat. A negyedik fejezet az erdélyi püspökség kulturális tevékenységét elemzi. Az építészetre vonatkozó alfejezet röviden bemutatja a gyulafehérvári székesegyház Árpád- és Anjou-kori fejlődését, illetve az okleveles vagy régészeti források alapján ismert püspöki rezidenciákat. A püspöki várakról a hadi kapacitást tárgyaló alfejezetben esik szó röviden, a püspöki birtokokon épült templomok pedig kimaradtak az elemzésből. A továbbiakban a szerző felsorolja az említett korszak erdélyi püspökeivel kapcsolatba hozható néhány könyvet, illetve az ilyen könyvekre vonatkozó utalásokat. Az utolsó alfejezet a főpapi reprezentáció részének tekintett korai erdélyi püspök-ábrázolásokat elemzi. A négy főfejezetet összegzés zárja. A könyv egyik legfontosabb következtetése az, hogy az erdélyi püspökség az intézményes uniformizáció egyik fontos tényezője volt a latin egyház keretében, azonban nem hagyta figyelmen kívül, hanem integrálta a helyi sajátosságokat. Véleményem szerint a könyv fő erőssége az, hogy minden fejezetet a nyugati historiográfia alapján összeállított fogalomtisztázó és bevezető rész előzi meg, ezt azonban a szerző nem alkalmazza mechanikusan az erdélyi intézményekre, hanem összeveti azzal a képpel, amelyet a jelenleg elérhető okleveles források teljességének felhasználásával alakított ki. Mind
