Századok – 2019
2019 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Adinel Ciprian Dincă: Instituția episcopală latină în Transilvania medievală (sec. XI/XII−XIV) (Kovács Mihai)
219 TÖRTÉNETI IRODALOM 13. századi szétválását (egy későbbi fejezetben tárgyalja), amelynek következtében a káptalan tucatnyi Fehér megyei birtokhoz jutott. A fehérvári főesperesség a kolozsival, tordaival és dobokaival nagyjából egykorú. A 11. század végén kezdődött az első gyulafehérvári székesegyház építése, mindez arra mutat, hogy a püspökség első stabil székhelye Gyulafehérváron lehetett. Az alapítás kérdésének tárgyalásából gyakorlatilag kimaradt a székesegyháztól nyugatra feltárt templom bemutatása. Ennek oka valószínűleg az, hogy Radu Heitel pontatlan és megbízhatatlan leírását csak 2010 után követte újabb feltárás, amely kétségtelenné tette a templom létezését (lásd Daniela Marcu Istrate több tanulmányát a témával kapcsolatban). A munka központi részét a második fejezet képezi, amely a püspökség működését mutatja be. A püspökök kinevezése kapcsán a szerző kitér mindegyik, befolyással bíró intézmény (pápaság, királyság, káptalan) szerepére és a korábbi szakirodalom következtetésére jut, miszerint a kinevezendő személy kilétéről a király döntött. A szerző ‒ Jakó Zsigmonddal egyetértve ‒ két szakaszra osztja a püspöki földbirtok alakulását: az elsőben, amelyet Dincă mennyiséginek nevez (etapa cantitativă ), a püspöki birtok gyarapodása királyi adományokon alapszik és szétszórt birtokszerkezetet eredményez, a másodikban pedig, amely a 13. század második felében kezdődött, a főurak és nemesek adományai, vásárlások vagy cserék által nőtt a püspöki birtokok száma, amelyek uradalmakba szerveződtek. Ez utóbbit a szerző minőségi szakasznak (etapa calitativă) nevezi. Az alfejezet végén található a püspöki birtokok felsorolása, amely számos új adattal egészíti ki eddigi, elsősorban Jakó Zsigmond tanulmányán (Az erdélyi püspökség középkori birtokairól. In: Erdély a keresztény magyar királyságban. Kolozsvár 2001. 105–115.) alapuló ismereteinket. A püspöki jövedelmeket gyarapítottták a tizedek és vámok. Ez utóbbiak kapcsán a szerző tévesen feltételezi, hogy a püspökség Zilahon és Tasnádon birtokolt vámokat. Mentségére szolgálhat, hogy dolgozatának megírásakor nem ismerhette Weisz Boglárka erre vonatkozó, 2013-ban megjelent munkáját (A királyketteje és az ispán harmada. Vámok és vámszedés Magyarországon a középkor első felében. Bp. 2013.). A második fejezet harmadik alfejezete az erdélyi püspök bírói tevékenységéről szól: a főpapok világi bíróságok ülnökeiként, egyházi bírókként vagy a földesúri bíróság legfelsőbb fórumaként vehettek részt az igazságszolgáltatásban. A szerző kitér a püspöki vikáriátus intézményére is: nyugati analógiák és a helyi okleveles anyag vizsgálata alapján ítélve ez 1300 körül jöhetett létre. A vikáriusi oklevelek tanúsága szerint szerepe elsősorban az egyházi ügyekben való bíráskodás volt. Adinel Dincă későbbi kutatásokig nyitva hagyja a Meszesen túli vikáriátus kialakulásával és működésével kapcsolatos kérdéseket. Az alfejezet végén található a 14. századi püspöki vikáriusok névsora. A következő két alfejezet az erdélyi püspök egyházi ügyekben született intézkedéseire és hadi potenciáljára vonatkozik, felsorakoztatva az erre vonatkozó – igen ritka – okleveles adatokat. A továbbiakban a püspöki kancelláriát mutatja be. A püspöki oklevelek vizsgálata alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy a kancellária Monoszló nembeli Péter püspök idejében (1270−1307) élte fénykorát, amikor robbanásszerűen nőtt a kiadott dokumentumok száma. A kancellária valószínűleg két személyt foglalkoztatott, egy kancellárt és egy írnokot. Ezután a szerző a püspöki oklevelek paleográfiai sajátosságait, a főpapi pecséteket és a vikáriusi okleveleket vizsgálja. A fejezet végén következik az erdélyi püspök familiájának bemutatása. A harmadik fejezet az erdélyi püspöki hivatal helyét igyekszik meghatározni a korabeli társadalomban, bemutatva a királysággal, a Szentszékkel, más egyházi intézményekkel, az erdélyi vajdasággal, a helyi nemességgel és a szász közösséggel kialakult kapcsolatait. A király és a püspök közötti kapcsolatot általában a kegyúri jogból adódó alá-fölérendeltségi viszony határozta meg, a szerző arra is kitér, hogy bizonyos körülmények között a püspökök szembeszálltak az uralkodók akaratával.
