Századok – 2018
2018 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Gergely: Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban (16‒18. század) (Csorba Dávid)
1161 TÖRTÉNETI IRODALOM egymás leváltásának gyönyörű tablója. Egymást előző/utolérő nézetek, folyondárként előbukkanó képzetek kavalkádja. Tóth Gergely mindig forrásokhoz kötve szól arról, amit és ahogyan az éppen elemzett forrása beszél/tet, és azt, ahogyan annak a recepciója működik, s végül ami ebből a mai történettudomány értékelése és önmaga véleménye. Rámutat az adott kor tudósának forrásaira, nézőpontjának, szemléletének az eredőire és ebből következő vakfoltjaira, majd a történészelődök narrációjának központi fogalmaira, s arra hogy ezek miként öröklődnek nemzedékről nemzedékre, s gyakran búvópatakként egészen addig, míg már a közvélekedés szintjén kerülnek elő – átalakulva és toposszá formálódva. Amikor ugyanis egy kultusz még nem reflektált, működik. Mihelyt egy „történész” nyomába ered a mítosz forrásának, lassan megkérdőjeleződik a forrás léte, s marad csak a „történeti hagyomány”. Ebben a kötetben számos esetben kísérjük figyelemmel amint egyes tézisek megdőlnek, vagy átalakulnak (amint Révaytól Schödel kritikáján át akár Schwarzig eljutunk). Az egyháztörténet sziluettje és azon belül a magyar keresztyén egyházak, felekezetek történelmi horizontja világlik elő a historiográfiai áttekintésből. A kora újkorban ugyanis – és ezt Tóth Gergely monográfiája meggyőzően bizonyítja – ez egy teljesen egyértelmű kontextualizációt jelent: a régiségben megszólaló, forrásokat vizsgáló, történészi babérokra törő író (Inchofertől Decsy Sámuelig) forrásadottságait a felekezetiség viszonyrendszere nagyban meghatározta, s nem lehet a téziseit sem a kulturális adottságaitól, felekezeti irányultságától függetlenül tárgyalni. A 16–18. században nem létezett felekezetileg semleges oktatás, sem ilyen mecenatúra: a történetírói elfogultság tehát nem szubjektív elem, hanem korfüggő adottság. Tóth elbeszélői narrációja a bonyolult összefüggések láncolatának felfejtésekor mindennek ellenére gyakran nevetteti meg olvasóját egy-egy hétköznapi frázisával: Bél Mátyás inszinuatív Révay-recepciója mint „bűvészmutatvány”, az unitárius Uzoni István fantazmagóriája pedig „letaglózó élményként” tételeződik. A forrásközpontú vizsgálat minden fejezetben és részegységben hasonló logikai lépésekben haladt előre: a könyv egy-egy fejezete önmagában is érthető. A több szálon futó, történetírói elméleteket egymással dialektikusan ütköztető historiográfiai monográfia szépen láttatja, hogyan építkezett egy adott szerző fogalmi hálója, milyen ideológiai előfeltevések irányították a kérdező, kutató történészt, vagy éppen a kulturális emlékezet torzító mechanizmusai (például a Szilveszter-bulla elfogadottsága, vagy éppen a Regnum Marianum-képzet esetén) miként befolyásolták az értékelést. Egy ilyen, eszmetörténeti nézőpontokat is taglaló vizsgálódásnál arra is figyelemmel kell lenni, amit nem tartalmazhat ez a kötet. Például a Szent Korona-tan szerteágazó és évezredes értelmezési múltját látva érzékelhető, hogy annak visz szatérései egy szinuszgörbe periódusaival írhatók le. Míg a katolikus eszmetörténettel foglalkozók már régóta feltárták a Mária országa-gondolatrendszer összetevőit és műfajait (Bene Sándor, Knapp Éva, Tüskés Gábor), addig az ehhez szervesen illeszkedő Szent István-kép, s ennek a protestáns recepciója a kutatás mostohagyereke. Az első királyunkról kialakult kálvinista nézőpontok közül három példát említenék a 17. századból, melyek Tóth Gergely témaválasztását alátámasztják. Pozitív szerep jutott István királynak didaktikus műfajokban. A kálvinista Lisznyai Kovács Pál Magyarok Cronikája című művében (Régi Magyar Könyvtár [a továbbiakban: RMK] I. 1421.) a megkeresztelkedésétől őrá mindig a Szent jelzővel hivatkozott. Negatív szerepet kapott a király a Tóth Gergely által is idézett szerzőkön túl számos 17. századi kegyes lelkész prédikációjában (Czeglédi István, Kabai Bodor Gellért, Debreceni Ember Pál), akik a szentség, a katolikus szentek neve napjának az ünneplésével, illetve a kalendáriumban szerepeltetett római, illetve szláv elnevezésekkel hatalmas indulattal szembefordultak, hiteltelenítve azok csodáit és közbenjáró szerepét (nem említve királyunkat, akit pedig éppen Pázmány hatására emeltek be 1631-ben a szentek lexikonába). Végül pedig elő sem került több esetben: egy történeti áttekintésű
