Századok – 2018
2018 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Gergely: Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban (16‒18. század) (Csorba Dávid)
1162 TÖRTÉNETI IRODALOM prelimináriában (RMK I. 1179), hitvitákban (RMK I. 1180) és heraldikai (RMK I. 1797) vagy emblematikai tárgyú kötetekben. Hasonlóan nem került elő érvként első koronás királyunk neve – és a hozzáfűződő kereszténység felvétele (katolikus oldalról), vagy a pogányságról a pápistaságba való átmenet (protestáns oldalról) az úgynevezett felső-magyarországi hitvitákban – mint törvényhozó, csak keresztyén uralkodóként, de ebben a Szent Koronához fűződő gondolatkörben nem érveltek a felek. Pedig a páterek (Kiss Imre és Sámbár Mátyás) és a pataki és egyéb kálvinista tanárok (Kézdivásárhelyi Matkó István és Pósaházi János) közti ősi, évekig tartó vitákban a szellemi agónia tétje a vera Ecclesia pozíciójának kijelölésén állt vagy bukott (ki vetett búzát s konkolyt, kié a hegyen épített város). Az 1660–70-es években zajló hitviták során – Garadnai Erika 2015-ös doktori disszertációjának elemzése szerint – erre nyomós oka volt mindkét félnek. Szent István mint apostoli király szerepelt ugyan névvel, de ekkor még integráló erőként, a közös, magyar katolikus múlt a lehetséges nemzeti katolikus király jövőjét vetítette előre analogikusan, s ez Rákóczi Ferenc konvertálásánál is szerepet játszott. Ezért a közvélekedést – pláne a Rákóczi-birtokon zajló hitvitákban – nem nevesítették. Azaz meglátásom szerint nem Szent István alakját kellett egy protestáns mintafejedelemmé formálni, hanem egy általánosabb szent király-képzet kettős kisajátítása játszódott le a 17. században: egy barokk szent és egy „magyaros magyar”, „evangéliumi igazság” alapján álló, „angyali tudós, bölcs király” képzetének irányába. Látszólag a 16–18. századi hungarus értelmiségijei vizsgálták a magyar Szent Koronát, s ők adják Tóth Gergely könyvének főszereplőit, de ők bizony nem gyakorlati, hanem csak elméleti szakemberekként mérkőztek egymással. Elsőként a koronaőr Révay (1613–1659), majd őt követően az 1790-ben több helyen kiállított Korona vizsgálata után az újabb megszólalók (Weszprémi István, Kazinczy Ferenc) állíthatták fel tényleges autopszia után a tételeiket. A korona bujdosását követő hazatérései (1464, 1608, 1790) látványos megnyilatkozásokat produkáltak: már nemcsak a felségjelvény szimbólumértékéről szólhattak, de számos történeti kérdésről, kétségről is leránthatták a leplet. (Ilyen eset Katona István meghátrálása a katolikus nézetek terén.) A történettudományos fordulatok ismét más időszakokhoz kötődnek. A középkori Szent Korona-eszme és az ország-felajánlás új keretben az ellenreformáció idején éledt fel. Ennek mérföldkövei I. Lipót korában Nádasdy Ferenc Mária-emblémája és Révay Commentarius ának katolikus második kiadása, illetve az ezekből kinövő Schwarz Gottfriednak innen eredeztetett szemlélete. Vagy a Hartvik-legenda történeti forrásértékének megkérdőjelezése, illetve a magyar őstörténet kutatásának kérdései az 1740 körüli középkori forrásfeltárásokhoz kapcsolódva (Anonymus, Johannes Skylitzés). S ahogy Tóth Gergely megfogalmazta: „a »csendes üldözés« időszakának elmúltával a történeti irodalomban is csökkent a vallásháborús légkör”, jóllehet a Szilveszter-bulla hamisítvány jellegét katolikus szerző (Karácsonyi János) csak Schwarz után másfélszáz évvel fogadta el. A középkori Magyar Királyság államalapításának vélt vagy valós dokumentumairól folytatott diskurzus széles műfaji skálán jelent meg: tudományos történetírói vitában latin nyelven a vizsgált periódus teljes spektrumán, de számos egyéb módon, regionális és nemzetközi hitviták argumentumai (az úgynevezett felső-magyarországi hitviták vagy Schwarz Gottfried hallei hungarológiai írásai), forráskiadások (Szilveszter-bulla, Lucius, Anonymus), egyetemi disputák, biobibliográfiák (Czvittinger, Bod lexikonjai) jelzik ezt az érdeklődést. Az elemzések kezdetben rejtetten, allúzióként, majd már cáfolatként (a redargutio alapjaként) jelentek meg, végül forráskiadás lábjegyzetében vagy előszavában hivatkoztak a kutatás vagy az értelmezés előzményeire. Ennek a stemmája, a historiográfiai témák, források és módszerek nagy ágrajza szépen követhető a kötet alapján. A nagyívű történeti körképben kiemelt szerep jut a Tóth Gergely által felfedezett Schwarz Gottfriednek, aki a protestáns történetkritika
