Századok – 2018
2018 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Frank Tibor (szerk.): Az orosz birodalom születései. Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről (Kolontári Attila)
467 TÖRTÉNETI IRODALOM Varga Beáta Ukrajna betagolásának különböző fázisait tekinti át a 17–18. században az autonómiától a teljes alávetésig. Külön hangsúlyozza a kijevi örökség fontosságát az orosz birodalmi identitás megteremtésében, az „orosz városok anyja” képezte az összekötő kapcsot Bizánc és Moszkva között. Kitér a kulcsfontosságú 1654-es perejaszlavi egyezmény eltérő értelmezéseire, ő maga „széles körű autonómián alapuló vazallusi viszonyként” határozza meg az így létrejött orosz–ukrán relációt. A továbbiakban pedig lépésről lépésre nyomon követi, miként korlátozták az egymást váltó cárok a Hetmanátus mozgásterét, mígnem az 1830-as évekre Kelet-Ukrajnában sikerült teljes egészében kiépíteni a birodalmi közigazgatást, a terület elitjét pedig asszimilálni a birodalom nemességébe. Gebei Sándor tanulmánya az Oroszország hatalmi térnyerése a Rzeczpospolita rovására címet viseli. Vizsgálódásainak középpontjában az a probléma áll, miként és milyen okok miatt maradt alul – végül önálló állami létét is elveszítve – a 15–16. században még európai nagyhatalomnak számító Lengyelország keleti szomszédjával szemben. A miértre adott válasz egyik fontos eleme az államberendezkedésben megfigyelhető különbség. A királyi hatalmat erősen korlátozó, a tradíciókhoz a realitások ellenében is ragaszkodó lengyel nemesi demokrácia sokkal kevésbé bizonyult hatékonynak, mint abszolutista, militarista vetélytársai. A királyválasztások körüli küzdelmek pedig kiváló lehetőséget adtak Berlin, Bécs és Szentpétervár számára, hogy protektori szerepet vállalva egyre inkább beavatkozzanak a lengyel belpolitikába, majd végül felosszák egymás között az országot. Sashalmi Endre a birodalmiság attribútumainak és jelképrendszerének formálódásáról ír. A téma kapcsán I. Péter uralkodása kulcsfontosságú, hiszen ekkor kerül sor az imperátori titulus felvételére, és lesz az ország immár „hivatalosan” is impérium. Mindez természetesen – amint a szerző is utal rá – nem előzmények nélküli, új momentum volt viszont az antik római elemek megjelenése a szimbolikában, ikonográfiában, propagandában: az Augustusig visz szavezetett fiktív genealógiához ekkor járult Mars és Hercules alakjának párhuzamba állítása az uralkodó személyével, a győzelmeket követő diadalmenetek római mintájú koreográfiája, vagy éppen I. Péter római öltözetben és jelvényekkel történő ábrázolása a pénzérméken. Filippov Szergej a pétervári Oroszország kapcsán a felülről jövő reformok egymást követő, hol nekilendülő, hol elakadó hullámait vizsgálja. A 18–19. században öt nagy átalakítási kísérletet különböztet meg, ezek mindegyike egy-egy uralkodóhoz (I. Péter, II. Katalin, I. Sándor, II. Sándor és II. Miklós) kapcsolódott, mindegyik a birodalom modernizációjának kényszeréből fakadt. Tanulságos epizódokat olvashatunk például a „republikánus” I. Sándorról, aki még trónörökösként egy levelében arról elmélkedett, hogy miután népképviseletet hoz létre országában, az ő hatalma teljesen megszűnne és visszavonulna az uralkodástól; vagy II. Katalinról, aki valóban összehívott egy 570 főből álló választott testületet törvényelőkészítő munkára, amely azonban képtelen volt megbirkózni a rábízott feladattal. A különböző reformkoncepciók bemutatásán túl a szerző azt is vizsgálja, hogy vajon maga az orosz társadalom mennyire volt érett, fogékony a reformokra. Beszédes tény, hogy a reformok kidolgozására sokszor titkos bizottságokban, a nyilvánosság elől gondosan elzártan került sor, azok bevezetéséhez a hatalomnak rendre pressziókkal kellett élnie, vagy éppen meghátrált a társadalom egyes rétegeinek (többnyire a nemességnek) ellenállásától tartva. Bodnár Erzsébet áttekintést ad I. Sándor külpolitikájáról, az európai ügyekről, melyekben Napóleon legyőzését követően Oroszország meghatározó és megkerülhetetlen tényező lett, a balkáni térségről és ezzel összefüggésben az Oszmán Birodalom további sorsát érintő keleti kérdésről. A szerző sajátos kettősségre mutat rá Pétervár török-politikájában. Egyrészt az oszmán-törökök által uralt területek az orosz terjeszkedés útjába estek (a román fejedelemségek, Besszarábia, a Duna-delta, Kaukázus térsége), a tengerszorosok feletti ellenőrzés megszerzése pedig eddigre már az egyik legfontosabb célja volt az orosz külpolitikának, mégis a vizsgált időszakban reálpolitikai megfontolásokból kiindulva az Oszmán Birodalom fenntartása és az Isztambulhoz fűződő jó viszony megőrzése prioritást élvezett. Abból indultak ki ugyanis, hogy Oroszország biztonságát
