Századok – 2018
2018 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Csurgai Zoltán – Huszár Mihály (szerk.): De Disciplina „Rusistica” I. Magyar ruszisták a hazai történeti ruszisztikáról (Szvák Gyula)
462 TÖRTÉNETI IRODALOM munkák többsége felülemelkedett azon a fontos tényen, hogy a Monarchia területi integritása a kezdetektől a háború végéig alapvetően noli me tangere feltétel volt az uralkodó részéről. Az antant országok által elképzelt osztrák–magyar különbéke projektbe ez egyáltalán nem illett bele. Tehát nemcsak amiatt nem került sor a tapogatózások után konkrét tárgyalásra, mert Ausztria–Magyarország kizárólag a Német Császársággal együtt képzelte el a megegyezéses békét. Franciaország és Nagy-Britannia Olaszországnak adott ígéretei miatt sem vállalta a Monarchia területi integritásának garanciáját a tárgyalások megkezdése érdekében. Minél mélyebb történeti forrásfeltárást végez egy történész, annál nehezebb az apró fordulatok mellett a politikai törekvések következetességét kimutatni. Fried nem riadt vissza a feladat nagyságától, hiszen mélyfúrásai alapján jutott arra a végső következtetésre, hogy a három külügyminiszter-csere ellenére (Berchtold – Burián, Burián – Czernin, Czernin – Burián) Ausztria–Magyarország koherens és következetes Balkán-politikát folytatott a Nagy Háború alatt. A tiszteletre méltó, aprólékos feldolgozás alapján azonban az olvasó számára az is nyilvánvalóvá válhat, hogy csupán a katonai eszközökkel történő érdekérvényesítés rövid távon hozhat eredményeket, középtávon azonban már értelmetlen, és az agresszor Szerbia megbüntetése mellett minden résztvevőt alapvetően büntet. Fried a fiatal brit történész generáció tagjaként megkerülhetetlen munkát tett le az asztalra az első világháború kitörésének centenáriumán. A magyar történeti nézőpontok nemzetközi konferenciákon való megfelelő képviselete érdekében érdemes számon tartani Fried munkájának érveit, következtetéseit. Gyarmati Enikő DE DISCIPLINA „RUSISTICA” I. Magyar ruszisták a hazai történeti ruszisztikáról Szerk. Csurgai Zoltán – Huszár Mihály PTE BTK TTI MOSZT Kutatócsoport, Pécs 2017. 372 oldal Minő skandalum! „Diszciplínának” nevezni a történeti ruszisztikát, ráadásul egy kötet címében és latinul. Valljuk meg: szokatlan ez a magyar történetírásban és – intézményrendszerben, amely már az egyetemes történetet is nehezen integrálta (fogadta be) magába, a Kelet-Európa történetet pedig valójában sosem tudta sem lenyelni, sem kiköpni. A magyar historiográfia szerencséjére azonban élt egy nagy nemzedék a 60-80-as években (Niederhauser Emil, Makkai László, Szűcs Jenő, Arató Endre, Perényi József, Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván, Ránki György és a ma is aktív Palotás Emil), amely az összehasonlító Kelet-Európatörténetírást nemzetközi hírűvé, s ezáltal a nemzeti historiográfia megkerülhetetlen részévé tette. A politikai konjunktúra a rendszerváltást követően ugyan nem kedvezett ennek az egyetemes történeti irányzatnak, újból előkerült „Közép-Európa”, és folyik a nemzeti történetírás nacionalizálása, ám a valamit magára adó szakember nem negligálhatja ezt az iskolát. Más a helyzet a ruszisztikával. Így, egy „sz”-szel. Kettővel írva ugyanis nincs gondja, amint dolga sem vele a történész szakmának: orosz filológiát jelent, egy más diszciplínát. Nem véletlenül teszik elé az orosz történelemmel foglalkozók a „történeti” jelzőt, elkülönítendő a nyelvészettől, irodalomtudománytól. (S ha már különválasztották magukat, akkor szakítottak a német átvételből származó írásmóddal is, s cserélték azt le az eredeti – orosz – helyesírásra. Ez 1995-ben történt, amikor az ELTE Bölcsészettudományi Karán megalapítottuk a Ruszisztikai Központot, majd a fogalmat tovább pontosítottuk 1997-ben, elindítva egy új képzési formát, a „Történeti ruszisztikai és modern szovjetológiai” specializációt. Szűkebb szakmánk
