Századok – 2018
2018 / 2. szám - IN MEMORIAM - Bácskai Vera (1930–2018) (Kövér György)
456 IN MEMORIAM BÁCSKAI VERA (1930—2018) De kemény állásfoglalására lehetett számítani kuratóriumi üléseken is, ha nem éppen érdemi szakmai döntést akartak előkészíteni. Egy alkalommal azzal jött ki az ülésről, hogy „Már megint én voltam az egyetlen férfi”. Kritikus állásfoglalásai a hozzá legközelebb állókat sem kímélték: ki tesz nekünk ezután szemrehányást, hogy már megint nem tudtunk nemet mondani egy felkérésre. Ugyanakkor nyolcvan évesen is kitartóan végig javítgatott egy-egy vaskos dolgozatot, ha a leadási határidő szorításában sürgős segítségre volt szükség. S mindig megérte megpróbálni kibetűzni a megjegyzéseket. A legmegbízhatóbb szövetséges volt, akit valaha ismertem. Elsőként, határidőre készült el a várostörténeti kötet általa írt részének kéziratával, akkor is, amikor fiatalabb szerzőtársai még csak az anyaggyűjtésnél vagy a feldolgozás első lépéseinél tartottak. Még tavaly is, az egyre súlyosbodó betegség közben is volt ereje egyik kitűnő régi disz szerensünk könyvének lektorálására, és az általa tutorált utolsó disszertáció csiszolgatására, sőt a késlekedő opponens, szintén régi kedves tanítványa nógatására is. Egy percig sem habozott kiállni egy fiatalabb kolléga mellett, amikor igazságtalan mellőzését látta. Volt benne valamilyen természet adta készség arra, hogy a társadalmi távolságokat egy szempillantás alatt áthidalja. Akkor is, amikor a vidéki levéltár fiatal munkatársnőjét azzal vette le a lábáról hajnalban, a mikrobuszba szálláskor, hogy megkérdezte: „ugye, tegeződhetünk?” Akkor is, amikor a doktori szigorlat előtt pár gyors személyes kérdéssel hirtelen feloldotta a vizsgadrukkot. S mindezt úgy, hogy nyoma sem volt ebben a közvetlenségben fraternizálásnak. Tekintélye nem formális pozícióján, s végképp nem holmi mulandó hierarchia-tudaton alapult. Mindig maradt ideje a egy kis „privatizálásra” is. Ez is a társadalomtörténész szociabilitásához tartozott. Kétségbeesve egyszer láttam: a kilencvenes évek közepén, amikor ráeszmélt, hogy az eredeti megállapodás szerint nem tudja átadni a tanszéket annak, aki a Hajnal István Kör szellemében vezette volna tovább a frissen kialakított műhelyt. Végül pragmatikus megoldást sikerült találni: némi késleltetéssel legalább a doktori programot, hogy népmesei fordulattal éljek, a „fele királyságot” sikerült megmenteni a társadalomtörténet, mint szűkebb diszciplina számára. Hiszen, mi ne tudnánk: minden csak időleges. Amikor az általa létrehozott Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék, a doktori program, az elnökletével alapított Hajnal István Kör, a tanácsadásával útjára indított Korall, a hajdan volt Közép-Kelet Európa Kutatóközpont, s utolsó szimbolikus affiliációja, a szintén már csak néhai Válságtörténeti Kutatócsoport, hadd ne soroljam tovább: a tágabb történész-levéltáros szakma nevében búcsúzom, még elevenen élnek bennem egyik utolsó találkozásunk, beszélgetésünk emlékei, amikor valamilyen régebbi történet felelevenítésekor azt kérdezte: „Honnan fogják ezt tudni a fiatalabbak, ha már nem leszünk?” Csak azt ígérhetem, akármilyen időszerűtlennek is tűnik ebben a pillanatban: őrizzük és elbeszéljük, amíg csak tudjuk, s úgy „ahogy valójában volt”. És persze archiváljuk is. Kövér György
