Századok – 2018
2018 / 2. szám - MŰHELY - Murber Ibolya: Forráskiadás a hagyományos és az új diplomáciatörténet-írás határán. Az első Osztrák Köztársaság külügyi dokumentumainak forrásgyűjteménye
MURBER IBOLYA 441 lépéseit visszatükrözik. Az egyes kötetek elején lévő tudományos bevezetés minden Ausztria két világháború közötti történelmével foglalkozó történész számára nagy haszonnal forgatható, hiszen a szerkesztők felvázolták az adott kötetben bemutatott időintervallum osztrák külpolitikai vonalvezetésének rövidebb-hosz szabb, szakszerű, további szakirodalmi utalásokkal ellátott összefoglalását. Ezek a bevezető tanulmányok az ADÖ-sorozat legnagyobb erényei közé tartoznak, még akkor is, ha számos témakör kimaradt belőlük, vagy kisebb figyelmet kapott, mint azt esetleg az adott kérdésben tájékozottabb olvasó remélte. Az ADÖ-sorozat kiadása még a hagyományos diplomáciatörténet időszakában indult az 1990-es évek elején, de a szerkesztőgárda már ekkor is arra törekedett, hogy a kiadványok széles levéltári forrásmerítésre támaszkodjanak. A kiválasztott dokumentumok körét kibővítették, így nemcsak a szűken vett diplomáciai külképviseletek és a külügyminisztérium közötti levelezésre, illetve a külügyi apparátus döntéshozatalára koncentráltak. Éppen úgy olvashatunk a kötetekben az Osztrák Országos Levéltár, Köztársasági és Hadtörténeti Levéltárának anyagai mellett az Osztrák Parlamenti Levéltárban fellelhető dokumentumokat, mint ahogy különböző bizottsági és minisztertanácsi jegyzőkönyvek kiválasztott példányai is fellelhetők bennük. Az ADÖ-sorozat utolsó kötetei esetében azonban már megfigyelhető, hogy a szerkesztők kezdeti intencióival ellentétben egyre inkább szűkült a kiválasztott dokumentumok merítési köre, s már szinte kizárólag a Köztársasági Levéltár (Archiv der Republik) Új Politikai Levéltárából (Neues Politisches Archiv) és a külügyi képviseletek iratanyagából válogattak. Az I. kötet bevezetőjében Klaus Koch, a sorozat állandó szerkesztőtársa, önálló fejezetben mutatta be az ADÖ-sorozat felépítését, az egyes dokumentumok formai szerkezetét, az átírásokat, a levéltári jelzetek feloldását stb. Ezek a formai alapszabályok mind a tizenkét kötet esetében érvényben maradtak, ami nemcsak megkönnyíti a tájékozódást, hanem biztosítja a forráskiadás magas szakmai színvonalát is. Koch felsorolta a „források körét és a kiválasztás kritériumai” 18 alfejezetben azokat a levéltári fondokat, amelyekből a szerkesztőbizottság válogatott. Azonban a kétoldalas felsorolás ellenére is hiányérzet keletkezhet a levéltári kutatáshoz szokott olvasóban, mert nem szerepel az egyes fondok esetén az iratmennyiség iratfolyóméterben történő vagy legalább dobozszámnyi megjelölése. Ez lehetővé tette volna, hogy legalább elképzelésünk legyen az átnézett iratmeny nyiségről, a befektetett munka dimenzióiról. A kötetekben felhasznált levéltári iratok lelőhelyeiről csak egy rövid, szűkszavú listát olvashatunk mindenfajta részletesebb leírást mellőzve. Példaként álljon itt, hogy több levéltári fond esetében csak a „hagyatékok” (Nachlässe) megnevezés szerepel, pedig sokat segítene a téma 18 ADÖ I. 12–13.
