Századok – 2018
2018 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Vukman Péter: Harcban Tito és Rankovics klikkje ellen. Jugoszláv politikai emigránsok Magyarországon (1948-1980) (Bencsik Péter)
234 TÖRTÉNETI IRODALOM A magyarországi délszláv emigráció megszervezője és de facto vezetője Lazar Brankov volt. A teljes jugoszláv emigráción belül is ő volt az egyik legtekintélyesebb vezető. Nem kis dilemmát okozott számára a Titóval való szakítás, ám ezt követően kétkedés nélkül szervezte a hazánkba menekülő jugoszlávokat politikai emigráns csoporttá. Brankov története a hazai történettudományban régóta jól ismert – most csak a szerző azon megállapítását emelném ki, hogy bár mára feledésbe merült, a Rajk-per 1949-ben valójában Rajk–Brankov-per volt. De nem ő volt az egyetlen, akit perbe fogtak és elítéltek. Annak ellenére, hogy az emigránsok hithű sztálinisták voltak, Tito ellen Rákosiék szövetségesének számítottak és komoly politikai szolgálatokat tettek, a magyar vezetés nem bízott meg bennük. Okkal vagy ok nélkül azt gyanították, hogy a jugoszláv állambiztonság, az UDB kémei lapulnak meg közöttük. A gyanú nem mindig volt alaptalan, de az egész történet inkább az ötvenes évek hisztérikus, ellenségkereső légkörére mutat rá. Vukman Péter érdeme, hogy e perek történetét elsőként tárta fel. Magam részéről szívesen olvastam volna többet az emigránsok érkezéséről, az illegális határátkelés körülményeiről és a magyar–jugoszláv kémháborúról. A leghajmeresztőbb történet ezzel kapcsolatban az, hogy az UDB ügynökei magyar területen ejtettek fogságba és hurcoltak vissza déli szomszédunk területére egyes emigránsokat (például Dušan Vidović). Ez 1952-ben, amikor a déli határ őrizete a legerőteljesebb volt, komoly kérdéseket vet fel a magyar határőrség módszereinek hatékonyságával szemben is. Ráadásul az emigránsok többsége is illegálisan lépte át a határt, hasonlóan a Magyarországot elhagyókhoz, akiknek száma Jugoszláviában Vukman Péter kutatásai alapján jóval nagyobb volt, mint az ide érkező délszlávoké. Vitáznék ugyanakkor azzal a megállapításával, hogy a magyar–osztrák határ megerősítése vezetett volna ahhoz, hogy a menekülők dél felé fordultak (94.). 1948-ban valóban a nyugati (azaz osztrák) határ számított kiemelten veszélyesnek a párt- és a belügyi vezetés számára, de amikor a vasfüggöny felépítése ténylegesen megindult, addigra politikai okokból már a déli (jugoszláv) határ vált a legforróbb viszonylattá, s a műszaki zár kiépítése a két határszakaszon gyakorlatilag egy időben zajlott. Sőt, a déli irány lezárása valamivel sürgősebb is volt, mivel az Ausztriában saját megszállási zónát fenntartó szovjetek a határt esetleg büntetlenül átlépő magyar menekülteket még mindig őrizetbe vehették és visszaadhatták. Jugoszlávia felé erre nem volt esély. Ennek ellenére egyébként a határsértések száma az ötvenes évek első felében a nyugati határon átlagosan kétszer magasabb volt, mint a délin. A kötet részletesen bemutatja a délszláv emigránsok politikai tevékenységét is. Ez elsősorban politikai propagandát jelentett, amelyet rádióban, sajtóban egyaránt folytattak. A rossz anyagi- és munkakörülmények, a szerkesztőségek tagjainak állandó cserélődése, a szakképzettség hiánya és a nyelvi problémák egyaránt hátráltatták a minőségi munkát ezen a téren. Viszonylag keveset árulnak el a források arról, hogy az emigránsok egymás megfigyelésében milyen szerepet játszottak. Az állambiztonsági iratok kapcsán viszont mindig fennáll a kétely: vajon a fennmaradt iratok mennyire reprezentatívok, valamint mennyire megbízhatóak. A szerző ezzel kapcsolatos töprengései, dilemmái nagyobb szerepet is kaphattak volna a kötetben. Az utolsó fejezet a posztsztálini korszakról szól. Elfogadható, hogy bár ez a leghosszabb periódus a könyv kronológiai keretein belül, mégis egy viszonylag rövid részről van szó, és e fejezeten belül is dominál az 1953 és 1962 közötti időszak. A hatvanas és a hetvenes években az emigránsok politikai jelentősége teljesen megszűnt, a róluk szóló források is megfogyatkoztak. Szerepük már 1955 körül megkérdőjeleződött, ám az újabb szovjet–jugoszláv konfliktus miatt az évtized végén még egyszer rövid időre aktivizálhatták magukat. Helyesen állapítja meg a szerző: az emigránsok egy „nagy politikai játék eszközei voltak” (220.), ráadásul „viszonylag olcsó, de könnyen bevethető” eszközök (132.), akiket – tegyük hozzá – a „használat” után jórészt magukra is hagytak. A szerző fogalmazásmódja, stílusa terén sajátos kettőség mutatkozik meg. Egyfelől talán túlzottan hűvösen távolságtartó; másfelől szóhasználata néhol túl élénk („valami bűzlik
