Századok – 2018
2018 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Jasna Turkalj - Damir Karbić (szerk.): A horvát-magyar együttélés történelmi öröksége. A horvát-magyar együttélés fordulópontjai - Prekretnice u suživotu Hrvata i Mađara (Csernus-Lukács Szilveszter)
222 TÖRTÉNETI IRODALOM Zágráb megkerülésével történt. Ellenben a – már említett – Sokcsevits-tanulmány igyekszik cáfolni ezt a horvát historiográfiában elterjedt tézist, hiszen Magyarország alkotmányos jogállam volt, a kormány pedig tudta, hogy nem dönthet ilyen kérdésben. A báni méltóságról szóló második fejezet (szerzői: Damir Karbić, Zsoldos Attila, Suzana Miljan, Pálosfalvi Tamás, Borislav Grgin, Varga Szabolcs, Ivana Horbec) rendkívül gazdag szakirodalom- és forráshivatkozással foglalja össze a magyar és a horvát medievisztika vonatkozó irodalmát. Felhívja például a figyelmet a szlavón (és horvát–dalmát, a három cím 1476-os végleges egyesítéséig) bán magyar (Dráván inneni) voltára, ami a két ország szorosabb integrációjára utal. (Erre a török veszély árnyékában mind nagyobb szükség is volt.) A fejezet II. Lipótig taglalja a báni tisztség szerepét, melyet – ellentmondásosan – Zsoldos Attila az első, míg Varga Szabolcs a harmadik legnagyobb országos méltóságnak nevezett a király után. A kötet harmadik fejezetének írásai (szerzők: Weisz Boglárka, Ivan Jurković, Marija Karbić, Oross András, Hrvoje Petrić, Nagy Mariann) demográfiai és gazdasági szempontból szemlélik a horvát–magyar viszonyt. Az utóbbinak egyik jelenkori lenyomata a Horvát Köztársaság fizetőeszköze, a kuna, amely nyestet jelent, utalva Szlavónia középkori adónemére. A levantei magyar kereskedelemben betöltött horvát közvetítőszerep mellett az olvasó azzal is megismerkedhet a fejezetben, hogy miként került fokozatosan Horvátország pénzügye bécsi kamarai igazgatás alá, illetve Hrvoje Petrić révén rendkívül adatgazdag gazdaságtörténeti historiográfiai áttekintést is olvashatunk. 1848–1849 horvát–magyar kapcsolatban megkerülhetetlen eseménysor, ugyanis a fegyveres konfliktus folytán ekkor érte el mélypontját a két nemzet viszonya, amelyet Hermann Róbert találóan „párviadal”-ként említ az osztrák–magyar háborún belül. (A fejezet szerzői: Hermann Róbert, Vlasta Švoger, Ress Imre, Arijana Kolak Bošnjak). Hermann munkájában a párviadal minden mozzanatát érinti, azonban győztes hirdetésére nem vállalkozik, „egyfajta döntetlen” (343., illetve 381.) mellett teszi le a voksát. A fejezet több, köztük magyar oldalon harcoló horvát politikusi életutat is ismertet. A dualizmus intézményei címet viselő ötödik fejezet (szerzők: Somogyi Éva, Željko Holjevac, Cieger András, Branko Ostjamer) nagymértékben korszerűsíti a korszakról alkotott közfelfogást, különösen Somogyi Éva tanulmánya, melyben a közös „kormány” hivatalnokai többségének kettős identitásáról, a „Habsburg társadalom”-ról (416., illetve 452.) mint államfenntartó erőről szól, kiemelve a horvátok szerepét. Ugyanakkor kiegészítésre szorul a recenzens szerint a tézis, miszerint az osztrák–magyar kiegyezést az uralkodóval kötötte Magyarország. Ugyanis – bár a kiegyezés politikai előkészületei az uralkodóval zajlottak – az alkotmányos osztrák–magyar kiegyezési törvénycikk „többi országokkal” való közös ügyekről szól, melynek alapja és legfőbb szereplője természetesen a közös uralkodó, ám az abszolutizmus feladása után az a Lajtán túli országok „alkotmányos úton való hozzájárulását” is szükségessé tette, melyet a törvénycikk e feltételhez kötött hatálybalépése is mutat. Emellett az osztrák– magyar gazdasági kiegyezést illetően a „szabad nemzet a szabad nemzettel” kifejezést is használja a jogszabály. Željko Holjevac munkájának legfőbb értékét az adja, hogy elsőként kutatta a Horvát Országos Levéltár okiratait a budapesti horvát minisztérium vonatkozásában. A fejezet második fele a magyar országgyűlésbe delegált horvát–szlavónországi képviselőkről szól, mely tanulmányok hiánypótló szerepet játszanak a magyar történetírásban. Ugyanakkor Branko Ostajmer állítását, miszerint az említett képviselők 1906-ig nem éltek a horvát nyelven való felszólalás (kiegyezési törvény – 1868. évi XXX. tc. – adta) jogával, Cieger András tanulmánya cáfolja, részletes táblázatban elemezve minden horvát felszólalást a dualizmus korában. Kitér több horvát–szlavónországi szerb képviselő szerb nyelvű felszólalására is (mint ismeretes Dráván inneni honfitársaik csak magyarul szólalhattak föl), mely vitát váltott ki. E polémia elemzésében alkalmazni lehetne az 1868. évi XLIV. tc. 29. §-át, mely a horvát–magyar kiegyezési törvényt úgy értelmezte, hogy az országgyűlésbe delegált képviselőik anyanyelvükön is felszólalhatnak.
