Századok – 2018
2018 / 6. szám - TANULMÁNY - Kiss Gergely: VIII. Bonifác és Magyarország (1290–1303). A pápai hatalmi legitimációs elképzelések és kormányzat összefüggései
VIII. BONIFÁC ÉS MAGYARORSZÁG (1290–1303) 1360 E korábban is hangoztatott érv mellett újabbak is előkerültek. Károlyt atyai jogon illeti meg a magyar trón, sőt régi szokás szerint Esztergomban egy arra alkalmas személy meg is koronázta. Ez utóbbi egyértelműen azonosítható Károly Róbert első koronázásával, amelyet Bicskei Gergely hajtott végre. Óvatos eljárásra utal, hogy az érvelésben nem szerepel Bicskei neve, akit, mint láttuk, VIII. Bonifác csupán az esztergomi érsekség és a székesfehérvári prépostság adminisztrátorának ismert el. A jogi érvek ismertetését követően a pápa legátusával megidéztette a feleket, akik közül csak Károly képviselői jelentek meg a megadott határidőre, míg Vencel csupán mentegetőzését tolmácsoló megbízottakat küldött a pápához. Törvényes képviselőt azonban később sem küldött, jóllehet több konzisztorialis gyűlés re is sor került a már említett magyar főpapokkal. Így azután, mivel Vencel jogát ellenfelével szemben nem tudta kellően bizonyítani, a pápa Károlyt ismerte el magyar királynak. Döntésében a fentieken kívül még egy fontos érv játszott szerepet. Mint Bonifác kifejtette, a magyar trónhoz való jog alapja nem a választás – amelyet Vencel hangoztatott –, hanem az öröklés joga. Minderről a pápa teljhatalmánál fogva, főpaptársainak tanácsával ünnepélyesen hozott döntést, amely kiközösítés terhe mellett kimondta: Károlyt valamennyi királyi jogba be kell iktatni, míg Vencelnek minderről le kell mondania. Utóbbi esetleges fellebbezésére négy hónap határidőt adott.26 A döntés közzétételéről részben maga a pápa gondoskodott – levelet intézett Károlyhoz, Mária királynéhoz, Albert római királyhoz és a magyar egyháziakhoz –, részben pedig István kalocsai érseket és Mihály zágrábi püspököt bízta meg ezzel. 27 26 Theiner I. 397–399. 27 Potthast 25256–25257., 25262–25264. sz.; Les registres de Boniface VIII. I–IV. Ed. Geoges Digard et al. Paris 1884–1935. (a továbbiakban: RBVIII) 5364–5368. sz.; Theiner I. 400–402.; Andreas Kiesevetter: L’intervento di Niccolò IV i. m. 164–193. István érsek és Mihály püspök pápai döntést kihirdető oklevelét az 1303. júl. 30-a és aug. 12-e közötti időszakban átírta a csázmai, boszniai, bácsi és székesfehérvári káptalan is, továbbá a két főpap szeptember 10-én jelentés küldött a kihirdetésről. Lásd Theiner I. 402–405. Mindennek ismeretében felettébb különös Bicskei Gergely és István kalocsai érsek állítólagos oklevele, amely szerint a pápa döntését nekik kellett az egész ország számára kihirdetniük. Lásd Anjou-kori Oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia I. Főszerk. Kirstó Gyula. Bp.–Szeged 1990. 417. sz.; Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis I–XI. Ed. Georgius Fejér. Bp. 1828–1844. VIII/1. 133–136.; Monumenta ecclesiae Strigoniensis I–III. Ed. Ferdinandus Knauz. Strigonii 1874–1924. és II. 524. Az oklevél hitelessége ellen kétséget ébreszt az a tény, hogy Bicskei koronázási akcióját név nélkül említette a pápai ítéletlevél, jóllehet Bicskei és István érsek oklevele ezt tette a Károly melletti döntés eredőjévé. Mint láttuk, a pápa döntését Károly koronázása helyett inkább az öröklési jogra építette. A pápai regisztrumkönyvben István kalocsai és Mihály zágrábi püspök felhatalmazása szerepel, nincs nyoma annak, hogy Bicskeit ilyen feladattal megbízta volna, pláne István kalocsai érsekkel együtt. Elképzelhető, hogy Bicskei önálló akciójáról volt szó, hogy magát valamelyest szalonképessé tegye főpap társai szemében. Úgy tűnik azonban, hogy Bicskeit VIII. Bonifác igyekezett távol tartani, ezzel magyarázható az a korábbi felhatalmazás, amelyben a pápa meghagyta Niccolò Boccasininek, hogy keressen alkalmas személyt az esztergomi és az akkor még ismeretei szerint üresedésben levő kalocsai érsekség vezetésére. Lásd RBVIII III. 4414. sz., Theiner I. 390–391. Vö. Szende László: Bicskei Gergely. In: Esztergomi érsekek 1001– 2003. Szerk. Beke Margit. Bp. 2003. 134–142., különösen: 140.
