Századok – 2018
2018 / 6. szám - ÖSSZEOMLÁS 1918 - Murber Ibolya: Az osztrák és a magyar válságkezelés 1918–1920. Hasonlóságok és különbségek a közös birodalom összeomlását követően
MURBER IBOLYA 1315 közép-európai irányvonalát 1918-ban elsősorban a Habsburg Birodalommal szemben már alkalmazott stratégia folytatása jellemezte: a térség nemzetietnikai ellentéteit kihasználva büntettek vagy kedvezményeztek. A versailles-i döntéshozók „imperiális tekintete” lehetővé tette, hogy egy olyan államhoz tartozó területet, amely az új közép-európai nemzetközi rendet fenyegetni látszott, átengedjenek egy általuk kedvezményezett másik országnak. 1919-ben a bolsevik „világforradalomtól” való félelem ennek a térségre jellemző hagyományos, megosztó stratégiának adott újabb lendületet és értelmezési keretet. A polgári-kapitalista berendezkedésüket óvó győztesek számára kedvezőbb volt a Habsburg Birodalom romjain marakodó utódállamok területigényei feletti vita, mert az lekötötte a vélt és valós kapacitásokat egy „szociális forradalom” tevei elől. Sir Thomas Cunningham, a bécsi angol misszió vezetője azt javasolta a szociáldemokrata Otto Bauer külügyminiszternek, aki kategorikusan elutasította egy kommunista fordulat lehetőségét Ausztriában, hogy ha mégis sor kerülne egy osztrák tanácsköztársaság kikiáltására, akkor vegyen részt annak irányításában és helyes irányú kanalizálásában. Ezt a javaslatát azzal indokolta, hogy ezzel nemcsak egy Budapesthez hasonló „bolondok házát” lehetne elkerülni, hanem ez lehetőséget teremtene arra is, hogy egy „szociális forradalom” helyett a nemzeti, territoriális kérdések kössék le a felesleges társadalmi energiákat. 81 A háborús vereség külpolitikailag elszigetelte Ausztriát és Magyarországot. A békes zerződések aláírásáig mindkét állam kis mozgástérrel rendelkezett. Területeik egy részét szomszéd államok foglalták el. Helyzetüket súlyosbította, hogy nem rendelkeztek hivatalos diplomáciai külképviselettel, és kezdetben csak a Monarchia semleges országokban működő külügyi kirendeltségeire hagyatkozhattak. Az osztrák és a magyar külpolitika alapjai a vizsgált időszakban – éppen a kiinduló helyzet hasonlóságából fakadóan – megegyeztek. A középpontban 1918 késő őszén, amikor a nemzetállami és a demokratikus törekvések világszerte összefonódtak, az úgynevezett „pacifista politika” állt, amely az amerikai elnök által 1918 januárjában meghirdetett és akkoriban sokat emlegetett 14 pontra fókuszált. Ez a „passzív” hozzáállás pragmatikus is volt, hiszen katonailag sem Bécs, sem pedig Budapest nem volt képes a területfoglalásokkal szemben fellépni. Kezdetben mindkét ország vezetői abban az illúzióban ringatták magukat, hogy a megszállások csupán provizórikusak lesznek, és az „igazságos béke” majd felülírja ezeket. Az osztrák külpolitika hosszú távon alig járt a győztesek belpolitikába való közvetlen beavatkozásával – a Németországhoz történő csatlakozási igény 81 Carsten, F. L.: Revolutionen i. m. 183–184.
