Századok – 2018
2018 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tusor Péter – Szovák Kornél – Fedeles Tamás (szerk.): Magyarország és a római Szentszék II. Vatikáni magyar kutatások a 21. században (Viskolcz Noémi)
1158 TÖRTÉNETI IRODALOM el a vatikáni források közlését. Nemes tanulmánya első felében az 1910-es években tervezett győri egyházmegyei kiadvány meghiúsulásának okait taglalja, majd a győri egyházmegyeiek római jelenlétéről készít egy előzetes és korántsem teljes áttekintést a benyújtott kérvények és a Szentlélek-társulatba beiratkozó magyar zarándokok adatai bevonásával. A középkori részt Lakatos Bálint erősen filológiai jellegű, a pápai udvar ranglistáiról szóló tanulmánya zárja egy új forrástípust, a szertartáskönyveket, szertartásmesteri naplókat szemlézve. A pápához érkező követek fogadásának, elhelyezésének, ceremóniákon való részvételüknek szigorú hierarchiáját sokszor kísérték személyes viták, a Lakatos által említett 19 rangvita esetből kettőnek volt magyar vonatkozása (1487-ban a skótokkal, 1494-ben a nápolyiakkal). A második, kora újkori rész tanulmányai bőséges forrásanyagra támaszkodhattak: Kanász Viktor egy bűneset, egy 16. századi gyilkosság hátterét tárja fel. Fráter György esztergomi érsek megölésének ügyét 1552‒1554 között vizsgálta egy négy bíborosból álló testület III. Gyula pápa megbízásából. A kuriális per politikatörténeti elemzéséhez az eddig is ismert vatikáni források mellett Kanász egy új dokumentumegyüttest is bevon, amelynek kritikai kiadását tervezi a következőkben. Az Erdélyi Fejedelemség és a Szentszék hullámzó kapcsolatát a jezsuita Giovanni Argenti erdélyi tevékenységén keresztül érzékelteti Kruppa Tamás, aki kutatótársaival közös korábbi forráskiadványai révén sok adatot ismer az Erdélyben megtelepedő jezsuiták és az erdélyi hatalmi elit, valamint társadalom közötti konfliktusról. Az 1605‒1606-os évek belpolitikai eseményei – Bocskai István fejedelem, az erdélyi rendek és a jezsuiták szemszögéből is kifejtve – értelmezhetők a jezsuiták ellen folyó korabeli propagandaháború részeként is, maga Argenti is használja a „nemzetközi” jezsuita művekben használt védekező és támadó érveket. Kisvarga Gábor írása, kissé eltérve az eddig bemutatott témáktól, a történészi-filológusi forráskiadó munka nehézségeiről szól. A fiatal kutató Galla Ferenc egyháztörténész (1888– 1977) kéziratban maradt, töredékes monográfiájának kiadásán dolgozik. A hódoltsági missziókról szóló Galla-mű rossz állapotú, kiegészítésre szoruló manuscriptum, rekonstruálása nagy türelmet igényel, előzményként és mintaként azonban támaszkodhat Fazekas István kitűnő Galla-kiadására a ferences misszionáriusokról. Kisvarga úgy véli, hogy Galla fontos eredményeinek hamarabbi közreadásával az egyháztörténeti kutatások ma jóval előrébb tartanának, ezt jól alátámasztja a szemléltetésként csatolt hosszabb, Benlics Máté ferences tartományfőnök püspökségéről írt fejezet is. A Lakatos Bálint által bemutatott 15. század végi rangvitákhoz hasonlóakat a 17. század végi diplomaták is tudtak produkálni. Mihalik Béla Vilmos a bécsi udvar római követének, Georg Adam von Martiniz grófnak a diplomáciai „botladozásait” veszi sorra. Működése idején (1695–1699), elsősorban precedencia, de politikai színezetű ügyek miatt is, majdnem kenyértörésre került sor a Habsburg Birodalom és a Vatikán között, mindez hatással volt a magyar és erdélyi ügyekre is a török kiűzésének utolsó fázisában. Tusor Péter nagyszabású projektterve a kötet középpontjába állítva valóban programadó tanulmányként jelöli ki az egyháztörténeti kutatások új irányát: a magyar püspökök kánoni kivizsgálási jegyzőkönyveinek feltárását 1605–1711 között. Az ehhez szükséges historiográfiai áttekintést, mind a nemzetközi, mind a hazai kutatásokra – utóbbiak közül most csak Vanyó Tihamér és Galla Ferenc nevét emelném ki – vonatkozóan, rendkívüli alapossággal végzi el Tusor. A jegyzőkönyvek különleges vatikáni forrástípust képeznek, módszeres és átfogó feldolgozásuk azonban nem egyemberes feladat. A katolikus megújulás egyházi elitjének tervezett proszopográfiájába egy a tanulmány végén közölt dokumentumválogatás révén nyerünk betekintést. Ha a Tusor Péter által felvázolt terveket sikerül megvalósítani, az valóban az Instituto Storico Fraknói örökség látványos továbbfolytatása lesz. Tóth Tamás az előbb említett 1711-es időhatárt tágítja egészen 1780-ig, a 18. század püspökei életrajzának és az egyes egyházmegyék történetének megírását is tervbe véve. A tanulmány részeként közreadott püspökök és segédpüspökök listája (egyházmegyék szerint), rendkívül hasznosnak bizonyulhat a 18. századi egyháztörténeti kutatások számára.
