Századok – 2017
2017 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Hamerli Petra: Magyar–olasz együttműködés a horvát szeparatisták támogatásában 1927–1934
HAMERLI PETRA 881 odaígérték Olaszországnak Trentino, Trieszt, Gorizia, Pola, Zára és a dalmát partvidék olaszok által lakott városainak birtoklását, a Brenner-hágót, Kelet-Isztriát és Közép-Dalmáciát, valamint az egyes albán területek feletti protektorátusságot.9 A háború után azonban felbomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, helyén új államok alakultak, s ezzel új politikai helyzet állt elő. Az új államok egyike volt Jugoszlávia, amely szintén igényt tartott Isztriára és Dalmáciára, mivel a két területen vitathatatlanul nagyobb számban éltek délszlávok, mint olaszok. Ráadásul 1918 novemberében a londoni szerződés ígéretei között nem szereplő Fiume kikötőváros Nemzeti Tanácsa petícióval fordult Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnökhöz, kérve a város Olaszországhoz csatolását, ami újabb ütközőpontot jelentett Jugoszláviával. 10 Az olasz ellenérzés nyomósabb oka azonban kétség kívül az volt, hogy Olaszország a Balkánon és a Duna-medencében befolyásra kívánt szert tenni, s hegemóniára törekedett az Adria-térségben.11 E célok elérésében Olaszországot Jugoszláviának már a puszta léte is akadályozta, így a törekvései sikeréhez vezető út első lépésének a délszláv állam gyengítését tartotta. Ennek érdekében dolgozták ki Rómában a Jugoszlávia bekerítésére, belső ellentéteinek fokozására és belülről történő bomlasztására irányuló ún. Badoglio-tervet, amelynek kivitelezésében Olaszország többek között Magyarország segítségére is számított, mivel annak szintén voltak területi vitái déli szomszédjával. 12 Mind Olaszország, mind Magyarország külpolitikai céljainak megvalósításában zavaró tényezőt jelentett a kisantant, amely 1920–1921-ben, bilaterális egyezmények hálózataként alakult meg a csehszlovák–jugoszláv, majd a csehszlovák– román, végül a román–jugoszláv szerződések aláírásával. A szövetség elsődleges célja az első világháborút követő status quo megőrzése és a Habsburg-restauráció megakadályozása volt.13 A kisantant – noha eredetileg nem Franciaország kezde ményezésére jött létre, hanem a három utódállam szerveződéseként – hamarosan a francia külpolitika szövetségese lett.14 Olaszország attól félve, hogy így az ér dekszférájába tartozónak tekintett övezetek egyike teljesen Franciaország befolyása alá kerülhet, átmenetileg maga is közeledni kezdett a kisantanthoz. Ennek 9 Documenti Diplomatici Italiani (Olasz diplomáciai dokumentumok, a továbbiakban: DDI). Quinta serie, vol. 3. 470. irat. 369–375. A londoni szerződés. London, 1915. ápr. 26. 10 DDI. Sesta serie, vol. 1. 134. irat. 70. Orlando Bonin Longarének. Róma, 1918. nov. 13. 11 Giampiero Carocci: La politica estera dell’Italia fascista. Bari 1969. 13–14. és L. Nagy Zsuzsa: Itália és Magyarország a párizsi békekonferencia idején, 1919. In: Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Szerk. Romsics Ignác. Bp. 1995. 83. 12 Hornyák Árpád: Magyar–jugoszláv diplomáciai kapcsolatok, 1918–1927. Újvidék 2004. 27. 13 Ádám M.: A kisantant i. m. 5. A szerződések: csehszlovák–jugoszláv (1920. aug. 4.), csehszlovák– román (1921. ápr. 23.), román–jugoszláv (1921. jún. 7.). 14 Uo.
