Századok – 2017
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hámori Péter: Szegénysorsok a Kalocsai Érsekséghez benyújtott segélykérelmek tükrében (1920–1944)
SZEGÉNYSORSOK A KALOCSAI ÉRSEKSÉGHEZ BENYÚJTOTT SEGÉLYKÉRELMEK TÜKRÉBEN 758 fohászkodásait idézik fel, ugyanakkor nem ritka az sem, hogy átmenetet képeznek a népi verbalitás írásbeli rögzítése és a középosztálytól átvett gondolat- és mondattöredékek között.38 Stílus-átmenetiségükben némiképp emlékeztetnek a paraszt- és első világháborús katona-önéletrajzokra, csak míg azok „célközönsége” általában a szűkebb család volt, itt egy más társadalmi réteg, az egyházi hivatali pozíciót betöltők a leendő befogadók. Egy ponton azonban jelentős eltérést mutatnak az említett autobiográfiáktól: a mindennapi közbeszéd, a köznyelv hatása szinte soha nem érhető tetten bennük, sőt inkább egyfajta (gyakran nehézkes és a kérelmezőtől sok esetben érezhetően idegen) keresettség, mesterkéltség érezhető rajtuk. 39 A volt középosztálybeliek kérvényeiben nemcsak az érzelmi túlfűtöttség volt összehasonlíthatatlanul ritkább és akkor is kisebb fokú, mint a másik csoport esetében, hanem – a kötelezően megadandó tisztelet kifejezése mellett – általában nem helyeztek különösebb hangsúlyt az őket, különösen jelen helyzetükben, a címzett érsektől vagy kanonokoktól elválasztó anyagi, presztízsbeli, társadalmi stb. különbségek hangsúlyozására, sőt inkább eliminálni igyekeztek azt.40 Ezzel szemben a nem ex-középosztálybeli kérelmeknél rendre visszatérő elem volt az alázat, a társadalmi távolság, a rangkülönbség ki- és túlhangsúlyozása, mely olykor vallási motívumokkal is összefonódott. Az olyan kitételek, mint a „térden állva”, sőt „térden csúszva” könyörögtek, „fohásszal” fordultak az érsekhez, akit „kegyelmes”, illetve „legkegyelmesebb” uruknak szólítottak, nagyon sűrűn visz szatértek. Ha nem is túl gyakran, előfordult – de csak ebben a csoportban, az ex-középosztálybeliben egyszer sem! – a templomban hallott motívumok többnyire pontatlan, helytelen felhasználása is. Az olyan formulák, mint „imádkozunk az ... érsek úrhoz” (ezzel szemben a volt-középosztálybeliek által írt kérelmekben sokkal nagyobb gyakorisággal és helyesen: „érte”); „leborulok fennséges szine ellött” (sic!) rendre visszatérőek voltak ezekben az írásokban, de találtunk 38 Josef Vachek szerint az írott nyelvek közösségeinek tagjai két normával rendelkeznek: egyik a beszélt, másik az írott nyelvhez tartozik, s minden aktor tisztában van azzal, hogy a két norma külön áll. Josef Vachek: Az írott szó problémája. In: Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény I–VI. Szerk. Antal László. Bp. 1981. I. 278–286. Tapasztalatunk ezt a nézetet a nem-középosztálybeli kérvények vonatkozásában némiképp cáfolni látszik. (Itt szeretnék köszönetet mondani egykori tanáromnak, Grétsy Lászlónak, amiért a vonatkozó tanulmányra felhívta a figyelmemet.) 39 Hoppál Mihály és Küllős Imola megállapítása szerint a 19. század paraszti önéletrajzai egy megelőző kor irodalmi normáinak lenyomatát hordozták, míg a 20. századiakban a köznyelv hatásai mutathatóak ki. Hoppál Mihály – Küllős Imola: Parasztönéletrajzok – paraszt írásbeliség. Ethnographia 83. (1972) 283–292. 40 Ennek nem mond ellent a főpapnak hagyomány szerint kijáró kézcsók említése, mely az 1920-as években még csaknem mindig, nőknél pedig mindig a kérvény nyitó- vagy záróformulája volt („kézcsókkal járulok érsek urunk kegyelmes színe elé”, N. Kálmánné, 1922; „kézcsókkal és hódolattal zárom soraimat”, F. Arthúrné, 1928; „kézcsókkal maradok hű híve”, B. Ferencz Károly, 1922). A kézcsók említése egyébként a középosztálybeli kérvényekből az 1930-as évek derekától szinte teljesen eltűnik.
