Századok – 2017
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hámori Péter: Szegénysorsok a Kalocsai Érsekséghez benyújtott segélykérelmek tükrében (1920–1944)
SZEGÉNYSORSOK A KALOCSAI ÉRSEKSÉGHEZ BENYÚJTOTT SEGÉLYKÉRELMEK TÜKRÉBEN 746 való jogról a társadalombiztosítás megjelenése előtt és annak körén kívül később is alig beszélhetünk; kivételt legfeljebb az 1907-es cselédtörvény alapján a gazdasági cselédeknek járó gyógykezelés esete és más, hasonlóan marginális szabályozások jelentettek. Minden más esetben a jogszabály alkotók, de az alkalmi vagy rendszeres segélyezéssel foglalkozó egyházi, társadalmi és más szervezetek is siettek leszögezni, hogy „joga a támogatásra senkinek sincsen”, az pusztán adható, de mindig csak egyéni megítélés alapján. 9 A polgári kor Magyarországán – a szomszédoknak, a rokonságnak az urbanizáció, a nukleáris családmodell csaknem kizárólagossá válása és más okok miatt egyre esetlegesebbnek tűnő támogatásán túl – az egyén vagy a család alapvetően két forrásból remélhetett segítséget: a lakóhelyük (a község, a város vagy nagyobb városok esetén a kerület) elöljáróságától és egyházuk helyi intézményétől. Úgy a katolikus plébániák, mint a protestáns lelkészségek és izraelita hitközségek kiterjedt segélyezési tevékenységet folytattak. Nyomot azonban e ténykedés sajnos alig hagyott maga után: az ügyintézés verbálisan történt, feljegyzésre a segítség formáján (készpénz vagy természetbeni) és a személy vagy család nevén kívül legfeljebb a segély kiutalásának egy-két szavas és csaknem mindig teljesen sablonos indoklása került, de még ez utóbbi is csak ritkán. Ezek alapján a segélyt adó szerv működéséről meg lehet ugyan valamit tudni – de sosem juthatunk el az azt igénybevevőkhöz. Szerencsésebb a helyzet a közigazgatás és az egyházak (különösen a katolikus egyház) magasabb szintjei esetében. A közigazgatásnak az állami, míg az egyházaknak az ügyviteli rend és az azt megalapozó szokásjog egyenesen kötelezővé tette az írásban előterjesztett kérelmek iktatását és megőrzését, melyeknek keletkezését a nem egyszer tekintélyes földrajzi távolság, az utazásnak a segélyre szorulók számára megfizethetetlen (de mindenesetre a postai levelezőlap árának többszörösét kitevő) költsége is elősegítette.10 Utóbbira Pest-Pilis-Solt-Kiskun várme gye és a Kalocsai Érsekség is kiváló példa: a nagy terület és Kalocsa esetében a 9 A sok idézhető példa közül leginkább témánkba vág a koldulást és a szegények ellátását országosan szabályzó 172 000/1936. B. M. sz. rendelet. A rendelet szövegét lásd A m. kir. belügyminiszter 1936. évi 172 000 számú rendelete a könyöradománygyűjtésnek, koldulásnak, továbbá a munkanélküli ínségesek támogatásának szabályozásáról. Magyar rendeletek tára, 1936. Bp. 1937. 760–763. 10 Állami szintű jogszabályok (pl. az 1871. évi XVIII. tc. a községek rendezéséről, vagy az 1886. évi XXII. tc. a községekről) ugyan nem írták elő a szociális segélyezés esetén az írásbeliséget, de a legtöbb törvényhatóság ezt a legkésőbb huszadik század elején már szervezési szabályrendeletében kötelezőnek mondta ki, egyszersmind bélyegmentességet is engedélyezve. Ugyanakkor községi szinten a szóbeliség továbbra is meghatározó maradt. Emellett visszatartó motívum lehetett az a gondolat is, hogy a kérelem elbírálója úgy gondolhatta: ha az instanciázó el tudott jönni Kalocsára, talán nem is annyira rászoruló.
