Századok – 2017
2017 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Béli Gábor: Városi szokásjog az Ars Notaria alapján (Domaniczky Endre)
688 TÖRTÉNETI IRODALOM Béli Gábor VÁROSI SZOKÁSJOG AZ ARS NOTARIA ALAPJÁN Publikon, Pécs 2014. 212 oldal Béli Gábor új könyve akár korábbi, a vármegyei bíráskodás kezdeteit kutató munkája (A ne mesek négy bírója. A szolgabírók működésének első korszaka 1268–1351. Bp.–Pécs 2008.) foly tatásának is tekinthető, hiszen az autonóm közösségek egy csoportjának, a városoknak a bíráskodását elemzi a kevéssé ismert 14. századi formuláskönyv, az Ars Notaria vonatkozó részének anyaga alapján. Az Ars Notaria – amelynek alapos jogtörténeti vizsgálatát még Degré Alajos és Bónis György kezdte el –, a jelenleg ismert legrégebbi magyarországi jogi iratminta-gyűjtemény. Összeállítójaként a zalai származású Uzsai Jánost, keletkezési idejeként az 1340-es éveket szokták megjelölni. A 18. század végén Kovachich Márton által közzétett Ars Notaria négy részből áll. Első fejezete a királyi, a harmadik a hiteleshelyi okleveleket, negyedik fejezete pedig a bíró által küldött levelek mintáit tartalmazza. A második fejezet három alfejezetre bomlik: a 2. a. az egyházi bíróságok, a 2. b. a megyék, a 2. c. pedig a városok, illetve a szabad plébánosok formuláit mutatja be. Béli Gábor a Bónis által “kor és környezet szempontjából legproblematikusabbnak” tartott 2. c. rész első 14 címét dolgozta fel. Ez a rész a városi és a városhoz intézett mintákat tartalmazza, melyeket a szerző szinte teljes egészében saját fordításában közzé is tesz. A formuláskönyv elemzésekor Béli részletesen kitér a könyv céljára, és megállapítja, hogy “retorikai és jogi tankönyvnek készült”, amely a korabeli írástudók által végzett különböző jogi munkák ellátásához kívánt segítséget nyújtani. A formuláskönyv szerzője az egyes mintákon keresztül próbálta az olvasót, a tanulót bevezetni a praxisba, megismertetni a magyarországi szokásjoggal, melyhez egyébként – didaktikai célból – rendszeresen magyarázatokat fűzött, illetve bátorította a formulák másolását és megtanulását. A műnek a pécsi egyetemmel való kapcsolatát illetően Béli is arra a következtetésre jut, hogy az nem az itteni egyetemi oktatás céljára készült. A formuláskönyv elemzése nagymértékben elősegíti a korabeli okleveles anyag megértését, a joghézagok kitöltését, hiszen – ahogy már Degré is megállapította – “a formulagyűjteményben foglalt minták a gyakorlatban állandóan használt oklevelek sablonjai”, így a hozzájuk a szokásjog ismeretében fűzött kommentárok révén az addigi holt betű “megelevenedik.” Hogy ez mennyire igaz, jól mutatja, hogy Bónis, majd Béli is, több helyütt sikerrel oldja fel a rövidítéseket, és azonosítja be a valódi oklevelet, melynek átszerkesztéséből – sematizálás révén – annak idején a minta elkészült. A tradicionális jog megismerése mellett a formuláskönyv városi része nagymértékben hozzájárul a hazai városi jogélet korszakolásához is, hiszen levélmintái az Árpád-kortól 1351-ig dinamikusan fejlődő városjogot összegzik és mutatják be. Béli Gábor az Ars Notaria vizsgált (2. c.) fejezetének anyagát imponáló mennyiségű korabeli okirattal vetette össze. A szerző biztos kézzel mutat rá összefüggésekre, hoz példákat az ország különböző pontjain letelepült kiváltságos közösségekre vonatkozó oklevelek elemzése révén. Virtuóz forráskezelése – amelynek köszönhetően kitapinthatóvá válnak a későbbi városi jogcsaládok privilégium-csokrai – voltaképpen az évtizedek óta gyűjtött, rendszerezett, a magyar jogi terminus technikusoknak pontosan megfeleltetett fordításain alapul; a vizsgálat körébe bevont okleveles anyag nagyságának növekedése első egyetemi jegyzetének megjelenése óta közzétett monográfiáiban egyértelműen nyomon követhető.
