Századok – 2017
2017 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ablonczy Balázs: Keletre magyar! A magyar turanizmus története (Ungváry Krisztián)
TÖRTÉNETI IRODALOM 470 svábok és tótok, de azért azt mondta: Meg ne öljék a zsidókat, mert akkor ki veszi meg a képeinket? Mintha én ezt nem tudnám.” A „Dévény meg Tokió” fejezet a turanizmus nemzetközi visszhangját ismerteti és megállapítja, hogy az erőtlensége miatt nem sok partnert lelt, európai visszhangja pedig egyenesen tragikus volt. Egy véleményem szerint igen fontos, bár csak közvetetten a turanizmushoz tartozó kérdés tárgyalása kimaradt, holott szerepeltetése sok mindent magyarázhatna. Ez pedig az örmény népirtással kapcsolatos sajátos magyar politikai viszony, amelynek lényegét leginkább a korszakokon átívelő szisztematikus ignorálásban állapíthatjuk meg. Hiába létezett örmény kisebbség Magyarországon (nem is akármilyen társadalmi súllyal), hiába definiálta a rendszer magát „kereszténynek”, mégsem merült fel, hogy a törökországi örmény népirtás (amely egyúttal a kereszténység elleni irtó hadjáratnak is minősíthető) akár csak napirendre kerüljön a magyar közbeszédben, legalább 1920 után. Mindez szöges ellentéte annak, ami az 1920-as években Németországban történt. A hallgatás oka feltételezésem szerint csak a turanizmusban megragadható törökpárti szimpátiában, illetve 1920 után a trianoni békeszerződés miatti mérhetetlen frusztrációban és ezzel összefüggésben a jobb békefeltételeket kiharcoló török állam iránti meglehetősen egyoldalú kritikátlan lelkesedésben érhető tetten. A „Szélfordulóra várva” című fejezetben a turanista aktivisták 1945 utáni sorsát követhetjük nyomon. Jelentős részük, elsősorban a mozgalom szélsőséges képviselői emigrációba kényszerültek, meglepően sokan maradtak azonban itthon. Érdekes, de az előzőektől bizonyára nem független fejlemény, hogy erre az időre szorulnak ki a finnugor nyelvrokonsággal azonosulók a turanisták köréből és jutnak egyeduralomra a sumer-magyar és hun-magyar rokonsági hirdetői. A nyugatellenesség kapcsán fellelhető szabad vegyértékek természetesen ebben az időben is megmaradtak a turanizmus eszmerendszerében. Magyarországon ez nem okozott gondot, érdekes viszont, amikor épp az egzisztenciájukat és szabadságukat nyugatnak köszönhető magyar emigránsok öntik dühüket arra a rendszerre, amellyel szemben mély hálát kellene érezniük. Mindez könnyen válthatott át a patologikus összeesküvés-elméletek hirdetésébe. Erről tudósít az a felháborodott levél is, amelyet egy Jugoszláviában élő volt huszártiszt, Magyar Adorján küldött az Élet és Tudomány szerkesztőségének, és amit szer ző is idéz: „az egész ázsiázás és nomádozás csak osztrák császári Wamberger Hermann-i [Vámbéry Ármin-i] zsidó gyártmány, amelynek sehol egyetlen adat bizonyítéka sincsen, hanem csak azért, mert orosz katonai parancsuralom alatt lévén most magunkat Oroszországból, például Baskíriából kell származtatniok, amely egyik szavát innen, a másikat onnan szedte összes stb.” Ez a levél paradigmatikusan tartalmazza azokat a fantazmagóriákat, amelyeket a mai napig széles körben hirdetnek Magyarországon és amely egészen a popkultúrába is leszivárog: elég ha a Hungarica vagy a Romantikus Erőszak bizonyos dalszövegeire gondolunk. Példaként említhető a közismert énekes, Sziva Balázs „Magyar Vagyok” című számában szinte szóról szóra megismétli a „halszagú rokonság” és a lopott szavak vádjait. Ablonczy érdeme, hogy a tőle megszokott oknyomozó módszerrel bebizonyítja az olvasónak, hogy a „halszagú rokonság” valójában hogyan és ki által került be a magyar köztudatba, hogy ott egyfajta kiirthatatlan parlagfűként terjeszkedhessen.
