Századok – 2017
2017 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ablonczy Balázs: Keletre magyar! A magyar turanizmus története (Ungváry Krisztián)
TÖRTÉNETI IRODALOM 471 A kötet utolsó fejezete a „Reneszánsz és manierizmus” címet viseli. Ablonczy remek stiliszta, és ebben a műben számos nyelvi bravúrral kápráztatja el az olvasót. Ehhez tartozik ez a fejezetcím is. Tartok tőle azonban, hogy a kifejezés félrevezető. Manierizmus a művészetben egyaránt jelentheti a misztikum felé fordulást, a féktelenséget, az újszerűséget és a túlzott aprólékosságot. Az ami turanizmus címszó alatt Magyarországon 1990 óta történt, szerintem még empatikus megközelítésben is súlyosabb eset annál, mint a misztikum keresése. Ez az egy megfogalmazásbeli pontatlanság nem lenne nagy probléma, ha az olvasót egy szigorúbb és értékelőbb eszmetörténeti összefoglalás segítené. Ablonczy a fejezet végén tesz is az értékelésre kísérletet: egyrészt túlságosan leegyszerűsítőnek tartja a turanizmust jellegzetes magyar illúziónak nevezni a kudarcos imperializmus és a nemzeti délibábkeresés között, másrészt leszögezi, hogy a turanizmus kudarcra ítélt beszédmód. Ablonczyval egyetértésben úgy gondolom, hogy a turanizmus első progresszív szakasza a keleti eredetkutatással köthető össze. Ez azonban Vámbéry tevékenységével lezárul. Ezt követően a turanizmus nagyhatalmi ideológia, a „magyar birodalmi gondolat” legitimációs forrása, amelynek árulkodó kitételei azok az Ablonczy által is idézett turanista megjegyzések, amelyek szerint a gyarmatosító hatalmakkal ellentétben Magyarország a Balkánon és másutt majd „szeretettel” fog gyarmatosítani. Ez kb. olyan, mint amikor a III. Birodalom hivatalosságai azt válaszolták a lekezelő viselkedésükre panaszkodó szövetségeseiknek, hogy a háború után majd „szisztematikusan szeretetreméltóvá teszik” saját magukat. 1920 után a turanizmus népszerűsége tovább növekedett, miközben funkciója átalakult. Nyugatellenesség, kollektivizmus és antikapitalizmus, esetenként pedig kommunisztikus elvek párosulnak benne egyre inkább szükségszerűen az antiszemitizmussal, néha pedig a germanofób antifasizmussal. A kötet komoly hiányossága hogy éppen azoknak a turanistáknak az elemzése hiányzik, akik a nyilas mozgalomban meghatározóak voltak: Málnási Ödön és Vágó Pál (utóbbi apja ráadásul festőként, elsősorban az 1882-ben festett Magyarok Kijev előtt című képével a turanizmus imperialista vonalának kiemelkedő alakja). Szálasi Ferenccel ellentétben ők ketten érdemben is nyilatkoztak ezekről a kérdésekről, különösen emigrációs tevékenységük alatt. Amennyiben a turanizmus a keleti eredet iránti érzékenység, akkor egyúttal az ázsiai termelési mód, azaz a kollektivizmus, illetve annak 20. századi formája a szocializmus sem állhatna tőle távol. Mindez pedig átvezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy mi okozza a turanizmus iránti egyre növekvő igényt? Ablonczy válaszával egyetértek: az EU-csatlakozás utáni politikai-gazdasági krízis felerősítette azok hangját, akik a nyugattól történő elfordulást hirdetik. A helyzet azonban ennél rosszabb, mert sokkal mélyebb folyamatokról van szó. Ablonczy helyesen mutat rá, hogy a turanizmussal rokon ideológiákat más országokban is találhatunk. Egy szempontból azonban a magyar helyzet különleges. Csak Magyarországon állítódott szembe a liberalizmus és a nemzetállam. A szomszédos államok nacionalistái szenvedélyeiket kiélhették és ma is kiélhetik liberális köntösben, hiszen a Párizs környéki békéket és az azt követő békerendszert végső soron a liberalizmus nevében hozták és hozzák létre. Ráadásul a liberalizmus 1920 előtt és 1990 után sem a teljes lakosságnak bizonyult sikertörténetnek. A magyar kapitalista átalakulás fő haszonélvezői elsősorban zsidó és német asszimilánsokból álltak.
